Ami tudatos és ami nem
"Baltával faragok baltanyelet" írja az egyik ókori kínai bölcs. Amit a nem tudatosról írunk, tudatunkkal fogalmazzuk meg, így sejtetünk, tisztázunk a szürkületben. Indító képünket hasznunkra fordítva: a balta a megformált, a kész, vagyis a tudatosított, a használati eszköz, a faragnivaló, a mi baltanyelünk pedig a nem-tudatos. Hordozza még a természeti formát: benne rejlik a fában, ki kell faragnunk belőle. A valóság viszont, hogy a tudattalanunk forrása a tudatnak. (A fejlődés pedig: tudatosítás.) Tehát a látszólag nem formált, a természeti-kozmikus alakítja a valóságot, termi a neveket, adja a gondolatok elevenségét, erejét. A tudattalan tudatunkba jutása pedig az álom és a teremtő képzelet. (Ennek rendszeres gyakorlása, éber útja viszont a meditáció. A mozdulatlan cselekvés.)
Értelmünk csak az ismeretlen határáig juthat el. A tudattalan viszont a mindenség anyagán az érzékelés, tapasztalás és világos gondolatok határain túl terjed. Ami a külvilágban történik, természetszerű, hogy a szemlélőben is megjelenik, odabent is formát kap, a külsőnek belső párja terem, a nézőből résztvevő válik, a kint és bent velünk és általunk elválasztódik vagy egybekapcsolódik. A tudatosítás tehát folytonos egyesülés, nemzés, elvegyülés. Folytonos keletkezés, termés, szülés, öröm.
Nappali tudatunk mélye, gondolataink keletkezésének végső forrása, helye ismeretlen. (Az agyunkkal gondolkodunk, mondjuk mi, a japánok, indiánok viszont a hasukkal teszik.) A tudatunk legmélye tudattalan. Ébredésünk benső napfölkelte is. Ha napközben elmerülünk képzeletünkben, mélybe forgat a belső örvény, s megszűnik vagy elhalványul számunkra a külső, ekkor is a túli világban vagyunk. Tudattalanunk tartalmazza az ösztönöket, elnyomott indulatainkat, elfelejtett emlékeket, mulasztásainkat, tehát veszélyes, sötét örvény. Mintha a Jelenések Könyvének Nagy Paráznája képződne meg belső tengerünk habjain. Tudattalanunk legmélye a világmindenség maga, a teremtőerő éltető forrása, törvényei a szellemével és a természetével is azonosak, ezért természetes, természeti erő (viszont rombolása is elemi). A tudattalan teremtője, tartalmazója a tudatosságnak is. Amit mi megformált, kész világnak vélünk, folyton alakul, teremtődik, veszik, keletkezik. Megújuló, önmagát megújító és éltető folyamat, ellentétes mindazzal, amit szokásosan, gépiesen, figyelmetlenül végzünk. Ami bennünk szenvedély, vágy, hatalmi ösztön, tehetetlenség, akaratosság, mindez tudattalan. Az ismeretlen uralma rajtunk. A tudatosság megnyitja személyesen zárt terünket; életünkből visszakerülünk a létezésbe, testünk zártságából a mindenségbe, az ismeretlen mögött mindenütt fény világít. Visszakerülünk? Hiszen ott vagyunk, csak nem éljük egészen. Érezzük talán a tágulást, növekedést, s ez örömet lobbant. Minél mélyebb, átéltebb, köznapibb tudatosságunk, az öröm is annál határtalanabb, lobogóbb, személytelenebb és személyesebb (ha szabad szavakkal a neveken túlit sejtetni), valóságosabb. Tudatosítással fény vetül a test, érzelmeink, indulataink és gondolataink titkaiba. Az eszére büszke ember! Mennyire tudatos vajon testi (zsigeri) és idegrendszeri valóságában? Tegyünk próbát! Kezdjük a könnyebb végénél! Szemlélgessük jobb kezünk mutatóujjának begyét (de ne ábrándozva), és éljük át, tapasztaljuk meg odabentről. Mindjárt elsőre érzünk-e valamit? Netán lüktetést, melegséget, bizsergést vagy kellemes lappogást? Most próbáljuk csak meg átélni ujjbegyünket behunyt szemmel, külső látásunk nélkül. Majd ha ez sikerült, végig belülről az ujjunkat. (Gyakorlásunkban minden kudarc eredmény, mert önismeretre nevel.) Ha ez is sikerült már (többszöri kísérlet után), tapasztaljuk meg lassan a jobb kart, egészen vállunkig! Nos?
Ha csak a fájdalom nem okozza jelentkezésüket, külsőnk belsejéről, vagyis zsigereinkről még kevesebb a közvetlen tapasztalatunk. Általában inkább elszenvedői vagyunk tudattalanunk erőinek. (Gyomorfekélyt kapunk, szívidegesség kínoz, álmatlanság, folytonos rekedtség gyötör, allergiásak vagyunk a kutyaszőrre vagy a virágporra, függésben vagyunk életromboló szokásainktól és így tovább.) Amit nem élünk meg, nem tudatosítunk, hanem hárítunk, elnyomunk, megmagyarázunk, előbb utóbb egyensúlyvesztés, betegség formájában visszaköszön. Testünkön át a lélek ilymód bünteti mulasztásainkat, tudatlanságunkat, de azt is, ha túlságosan meg akarunk felelni az elvárásoknak és önképünk rabságában élünk. Alighanem a tudatosság, ennek öröme, valósága életünk tartalma.
Érzéseink, indulataink tudatosítása nem a legerősebb oldalunk. Ami nem-szeretem bennünk, elnyomjuk vagy másokra hárítjuk. Értelmi-gyakorlati értékeket becsülő, támogató korban élünk (s ez nem csupán egyoldalúvá szegényít, de beárnyékolja érzelmeinket, váratlan felismeréseinket is), s ezért szégyenszám a férfiember zokogása. (Lám, Homérosz hősei még természetesnek, élték meg a sírást.) Milyen nagyszerű átélni, megtapasztalni, belül teljes magunkkal kitölteni egy-egy érzést, az örömét, meglepetését, de a nem vállaltakét is lassan. Éhségérzetünk kellemetlen, meg is gyötörhet, de ha tapasztalatként, testünk beszédeként meghallgatjuk, mennyi mindenre megtaníthat. Ez valódi tudás tudatosságunkat gazdagítja. Tehát nem a hárítást, elnyomást vagy a rombolást.
Gondolataink egyik égtája csupán benső világunknak, természetük megfigyelhető. Látjuk változásaikat, kavargásukat, örvénylésüket, ellentmondásosságukat; máskor viszont szervességükre érzünk rá: Egymásból sarjadnak, nőnek, akár egy fa ágai. A tudatosság nem azonos gondolkodásunkkal (ez utóbbi csak az egyik megnyilvánulása), testünk alapja, de körül is fog bennünket. A tudatosság nem ér véget a mi tudatosságunk határánál, mert ez már nem(csak) személyes. Nem a tulajdonunk.
A mi tudatosságunk addig terjed, amíg tapasztalataink a külső és belső világban. Aminek nem vagyunk tudatában, számunkra nem tudott. Mindaz a tudás, amivel most nincs kapcsolatom, amit nem idézek föl, ugyancsak tudattalan. Az is, ami rejtezik bennem, megvalósulni készül, de még nem jutott el a tudatomig. A tudattalan határol nélküli terét alkotó ösztöneink és az ősképek nem egyszeri tartalmak, hanem általánosak, a többiek, társaink számára is hozzáférhetők. Az életünk, az emberi fejlődés, nem árt nyomatékosítani, megerősíteni, tudatosulás. A tudattalan megtapasztalható teljességében, határtalanságában is. Ez viszont nem mennyiség, hanem minőség kérdése. Nem többet tudni, hanem az egyet. Sőt ezt se, ha csak úgy lehet. Tudom, hogy semmit sem, de ez nem az én tudásom. Micsoda hát, amit tudhatok? Nem tudom.
