Álmok és megfejtések

Ha mese van, minden lehet. Továbbgondolhatjuk. Azonosulhatunk vele. Szavaival ringathatjuk belső gyermekünket. Elképzeljük a parazsat abrakoló táltost odakint, a fa tövébe hulló kopott vasbocskorokat, a szelek öreganyját, a karácsonykor megnyíló kincses barlangot vagy az eprésző malmot. A templomút orgonabokrai mellett elmondhatod barátodnak iskolából hazafelé menet a te meséidet. A beteljesült háromkívánságokat. Hogy bennünk s egymás között bármi teljes legyen, szükségünk van a mesére is. A valóság a valótlantól (sz)épül. Amíg van mese, nincsen lehetetlen. Még az álmaink is valóra válhatnak egyszer. (Ha már úgyis a valóra vonatkoznak.)
A mesével, benne kezdődött minden, amiből vers, irodalom, közlés vált idővel. Amihez ez a kislány – valóságos tündér – összeállította a kérdéseit. Nyilván az életemre vonatkoznak; innen folytathatjuk a mesélést, a saját történetemet is. A csodából kibonthatjuk a valóságot. Az alkotást, szellemi gyermekemet nem hagyhatom magára, törődnöm kell vele azután is, hogy megjelent, világra jött. Ez a kedves, fehér harisnyanadrágos, cinegelábú teremtés hozza a tudattalan üzenetét. Le kell ülnünk, és elolvasnom, megválaszolnom kérdéseit. Ritka szerencsés alkalom, hogy gyermekkorunk ilyen közelbe jön, meglátogat. Ránk nyitja az ajtót.
Márta neheztelése az anyáé, nőé, családé, külvilágé, lelkem befogadó feléé. Lám, az elhagyott, gyermekeit egyedül nevelő anya – minden elhagytam nő nevében – vádol, ő a gyöngébb fél. Fiatalabb lányom anyjának régen-volt barátnője. Az álom kézközelből veszi a példát. Utazásaim (az indiai út sem kivétel), elvonulásaim, kényes magányom, remeteségem mindig a rokonlányok anyagi kárára történtek. Ha több tartásdíjat fizettem volna, közös messzi nyaralásokra lett volna pénzem, bezzeg más a helyzet. Van-e, volt-e magányomnak közvetlen haszna? Értelme?  A tavaly tavaszi böjtöm (amikor levegőn és vízen) helyszíne Mártáék dél-bakonyi vert falú parasztháza, amelyet időnként nyaralóként tisztelnek meg, de az év nagy részében elhagyottan áll.
Szó, ami szó, munkám addig hiábavaló – magnószalag híján – , amíg nem tisztázom az anyagiakhoz és a családomhoz való viszonyomat. Az álmomban balra magasodó szürke védfal is énem erődje, a büszke, másokat megítélő, elkülönülő, hiú, visszavonuló, mimóza-lelkű emberé. Aki védelmezi magát, védi, mert mindenfelől bizonytalan. Az álombeli baloldal a rejtett, titokzatos térfele is. Az éjszakáé, árnyaké, álmoké meg a szellemi iskolázásé is. A hatalmas –  megmászhatatlan – fal fölött vagy mögött vár a rejtek, a várkastély. Hogyan érhetek föl bejáratához? Visszatérek inkább a zsúfolt szobába (önmagamba, benső rendetlenségembe, egymásra dobált szellemi kacatjaim közé.) Ott vár a gyermek kérdéseivel. Rövid sétám a magas kőfal tövében Mártával a család próbáit, a följutást meghiúsító (pénz)gondokat, gyöngeségeimet, mindennapi apró-cseprő (utcai) ügyeimet is jelenti. Elsétálok lelkem női felével a lehetőségek magasba nyúló kőfala mellett. Megbámulom.
Hej, ez kőfal, mily meredek! Szilárd, szürke akadály. Kőlapok. Korlát. Nincs akkor át. Akadály. Akard! Állj! Most épp a rám váró munka elébe tornyosul(ok), míg járom az utcát. Elég egyetlen rosszul kiemelt szó, sötétes kép, máris aludnék inkább álomtalanul most az írás helyett. (Meg is teszem majd időnként.) Amíg a várkastélyt ez az utcai kőfal elrejti előlem, az akadály én leszek. Maradnak az utca káprázatai.
Büszkeség meg önvád, hiúság és bűntudat egymásra vallanak. Egymásból élnek.
A szülőfalum szomszédságából, az otthonról betoppanó lány, az én földim, cingár lábacskáival elémhozza azt, milyen vékonyka erővel, szakadozott gyökerekkel állok a múlt, emlékeim s a tudattalan talajában. De a mozdító, éltető erőt is onnan kapom. E vézna lábak hozzák a kérdéseket, amelyekre most választ kéne adnom. Gyermekkoromig érőn visszhangzanak bennem a szavak. Mert a mese-közlés, a lányka betoppanása, átlépése a tudatküszöbön a nem tudatoshoz való viszonyomat is jelzi. Ártatlan, tiszta jelenség, kedvesen faggat, ő az örök gyermek, akit ezután már nem küldhetek ki a szobából.
Leírhattam volna mindezt az álomképek előtt is, hiszen tudtam róla, de nem éltem még meg, nem szembesültem védtelenségével, ártatlanságával. (A kislányt sem én engedtem be a házba. Ehhez is az álombéli Márta kellett.)
Milyen átható a hangszalag barnája. Ürülékszínű. Nézegetem, forgatom hosszan, kíváncsian, értetlenül. (Szarakodom a technikával.) Itt most ebben a faházban – újabb tavaszi böjtöm idején, ez az álomlejegyzések, -fejtések kerete – szervezetem kiválasztott mérgeire, hulladékaira is figyelmeztet. Ezt a színt láttam a minap mögöttem. (Alattam.) De a kazettám nem kivetnivaló termék. Szól a szájnak is. Vagyis: a száj szól neki. Hangszalag, elvégre. De a szó, szavaink is hányszor fölöslegeink.
Most, lelki vedlésem idején bőven mutatkoznak testi jelek is. Bőrhámlás, az ajak berepedezése, gyorsan gyógyuló sebek. Hirtelen föltárul (fájdalmasan) a bőr alatti, hadd lássam, és másnap, harmadnap már nyoma sincsen. Majd valahol más testtájon lep meg ismét. Ki-kifakadok. Azt üzeni a bensőm, adjak csak a kérdésekre választ, hadd gyógyuljak, újuljak meg egészen. Hegedjenek be a sebeim. Azt hiszem, ilyen egyszerű ez. Mert nagy a tét. Minden kérdést az életemmel kell megválaszolnom. (Ha nem hangzik színpadiasan: ezentúl mindig így kellene. Ha úgy hangzik, akkor is igaz.) Bezzeg, most még csak a kérdések elolvasásánál tartok.
A bőrhámlás, -berepedezés nem ebben a nyaralóban kezdődött. Az egyik télen kisebesedett a szám. A hideg kicsípte, vérzett, nedvezett. Herpesz, mondta az egyik orvos ismerősöm. A vírusok. Allergia, vélte a másik. Talán a fluoros fogkrémtől, a szájban levő fém-hídtól, vagy valami vegyszertől. A kamillatea meg az édesköményes gyógykenőcs után elmúlt, de az oka megmaradt. Nyilván lelki, szellemi eredete is van. A túlfeszítettség, érzékenység, visszatartott szavak. A bűnös bár nem látható most, de megvan. Érzem időnként mostanában is az ellazított arc irányába szivárgó ajaktáji viszketést, egészen mélyről, a hetedik bőröm alól. Ki kell mondanom, hogy nem vagyok képes betölteni emberi méretemet, alapvető kétségeim támadtak magammal szemben, a belső ember – vágyott – azonosulása, megértése, beleérzése, türelme, önátadása megakad akaratomon, görcseimen, önzésemen. Szembesülök ellentmondásaimmal, amikor saját mércém alá kerülök. Ezt ellensúlyozandó, túlbeszélem-okoskodom a dolgokat, minden szóváltásban (a belsőben is) győzni szeretnék. (Mert nem győzöm magamat csenddel.) Míg éles ingerültség, düh vagy bosszúság támad bennem az autója ajtaját a reggeli ködös völgy mélyén a közelben hevesen be-becsapó jól öltözött férfi iránt, szellemeikben sem juthatok előbbre. Tűnődöm inkább, nem játszom el esélyeimet. A belátás helyett könnyebb kimondani. Az indulat van, nem hárítom, nem tagadhatom puszta képmutatásból, de lássam mindjárt, honnan fakad, melyik zsigerem mellől, alól. S hogy milyen érzés?! Ettől az ajtócsapkodó nem kap felmentést (ugyan kitől is), de a lelkiekből csekélyke tudatosulhat. Sodor az erő a belseje, forrása felé. Magamra döbbent. A sötétségre, amiben semmi nem látható. Az életem iránya szándékom, hitem szerint a tudatosítás, átlelkesítés. Van mit, mert bennünk az egész világ. Folyton föladódik a lecke: korlátolt énem a tudatosság legnagyobb ellensége. A következtetésem mindig kész, én viszont még mindig csak készülök. Megújulásommal átadódni a végtelen tudatosságnak. De ez nem csupán elhatározás kérdése. Ebből a napi próbák. Amit szeretnék, és amire képes vagyok.
Az a barna hangszalag! Milyen jelentéktelen, s talán már annyi minden föl van játszva rá. Elengedni lélekben is, ami már nem eleven, nem éltető, hogy legyen bennünk üres, szabad tér másoknak is. Ne foglaljunk el mindent. Mások is elfáradnak napközben. Mutass nekik helyet magad mellett a díványon!

A barna: az ültetésre kész termőföld színe. De a lemondásé, bánaté, vezeklésé is, mint a ferencesek csuhája. A barna piros és zöld keveréséből is előállítható. S így a veszteglés színe is, az indulást-ösztönzés és a megakasztó gátlás közötti ellentmondásból keletkezik. A barna kikeverhető narancssárgából (melegség, intuíció, önállóság, elszántság) és kékből (tágasság, női jelleg, hűvösség) is. Ütközés a nőivel. Az anya jelentkezése. A föld színe, a termékenységé, a bevetetlen szántótalajé. A fényes barnával a tudattalan arra is inthet, hogy vizsgáljam meg régi, behegedt sérüléseimet, mert talán még rejtőzhetnek bennük fájdalomnyomok, és az újrakezdéshez szükségem van a teljes gyógyulásra. Joan Kellogg nézete szerint a barna, lévén más tónusú színek keveréke, jelenthet "elfojtott vagy lekötött energiát." A szalag formája: a trapéz (a fölfelé törekvést jelző háromszög, a lecsapott csúcsú) is ezt az utam-szakasztottságot jelzi talán.
Nézegetem a kislány hozta papírlapot. Gyermekkorom, szülőföldem, a világ túlsó fele ezzel a személytelen – gépbetűs – írással üzen, figyelmeztetve, hogy ne csak a papírt meg az írás formáját nézzem. Ne tévesszem össze az eszközt a céllal. A kérdéseket kedves, szeretetre méltó lény hozta el, talán nem hiúság azt vélni, hogy énem jobbik fele, bár valaki más (alighanem felnőtt) gépelte le őket. Ne okoskodj, hallja az álomfejtő, hanem készülj föl a vallomásra! A gondolataid nem engednek álmaidhoz. A magyarázkodás a tehetetlenek vacsorája. A kérdéseit átnyújtja a gyerek, a küldött, az álombéli angyal. Nyilvánvaló az üzenet más térből, más időből szól hozzám, a mesék mellől, gyerekkoromból. Más idő, hogy-hogy? A most van mindig, minden kép jelenvaló.
Az álmok fölfejtésének elképesztő gazdagsága! Bár a tudattalan nem vaktában, önkényesen rakja elénk képeit, ha az ész számára nem is minden helyénvaló. A mesének és a kislánynak nemcsak valósága, története is van. Luca lányom anyja jó hét évvel ezelőtt egy budai társasházban bérelt lakást. Hétvégeken oda járogattam hozzájuk. A kislányom, bár nem volt cingár teremtés, hasonló korú lehetett, mint az álombeli hírhozó. Míg a konyhában készült az ebéd, Lucával a kertesházas környék utait róttuk, telkek, városszéli domboldalak, ördögcérna-sövények közt barangoltunk meg-megállva, esők után a földigiliszták, csigák útjait figyeltük, s félrerakosgattuk őket az útból, nehogy autókerék alá kerüljenek. S világ csudájára az egyik tisztáson fölfedeztük a Kutyaiskolát. Állingóztunk a bokrok, fák alatt hosszan, ámultuk-bámultuk az idomítást, mert ez volt a tananyag. Egy férfi vadította módszeresen cafatosra tépdesett ronggyal, védőkesztyűben, bottal a pórázon tartott csahosokat. Emlékszem egy kedves, bohókás és jámbor bernáthegyire, Vilmosnak hívták, megadóan tűrte, hogy pofájához csapkodja az idomító a rongyot, nem hergelte föl a vadítók pimaszsága, nem herregett, nem vonított, nem tutult, nem ugatott, nem is vicsorított. Olykor játékosan utánakapott a kacatnak, s amikor elunta, hogy ilyen durván megzavarják békés üldögélését, tüntetően félrefordította a fejét.
Sétáink alatt mennyi kérdés. Apu, ez mi? És ez?
Tudtam-e vajon válaszolni mindig? (Az álmom szerint: nem.)
Akkoriban írtam vagy tucatnyi mesét, ezeknek hőse persze Ucóka meg a mesélő író, a meseíró volt.
Ezek a kis írások annak idején sorjában egy képes hetilapban meg is jelentek. De könyv évekig nem lett belőlük. A kiadók a verses és mesés vegyes műfajban nem láttak üzleti lehetőséget. Hevert más kiadatlan maradváimmal együtt a fal melletti kézirathalomban.
(Míg aztán kiadóra nem talált. A kilencvenötös tavaszi könyvnapokon megpillantottam a szép kivitelű, albumforma kiskönyvet, s rögtön el is kunyeráltam belőle az árustól tíz darabot a majdani szerzői példányok terhére. A lányom is eljött a könyvnapok megnyitójára, de nem örült a meséskönyvnek, morcos volt, szomorú, aznap esett az első komoly összeveszése barátjával. Mit neki már a mesék!)
A várakozás megvisel(t akkoriban.) Keserű némaság. Üres a szalag. Megéljük, amit annyit mondogattunk nevetgélve. Az írásaink sorsa nem rajtunk múlik. Más a gazda.
Még mindig a magnetofon és az íróság. Sérelmeim, megbántódásaim. A szomszédos országokból Magyarországra települt írókkal is készült egy beszélgetés-könyvem. Kiadási ígéret, majd visszakapom a kéziratot jó fél év múlva, mondván, nem kapnak rá támogatást. A hátam mögött ez a kézirat is. Béke soraira! (Azóta föltámadt. Megjelent tehát. Évre év, már el is felejtem.)
Így kerülnének helyükre a dolgok, ha lenne még helyük.
Az álom, bár nem ismeri az idő korlátait, jelenvaló. Időszerűsége viszont több a napi gondok-bajok, feladatok megképződésénél, mert tartalmazza azt is, ami bennünk kozmikus, a határoltságunkon túli, végtelen. Ami énbennem a másik. Ami bennünk az időn túli teremtés.
A látogató kislány megtestesülése annak, ami közel van az eredethez, a természeteshez, egyszerűhez, ártatlanhoz, az ellentétek (apa – anya) egybeölelkezéséhez, a jelenségvilág természetes ellentmondásaihoz. Ring a bölcső, a természeti, tehát ismeretek előtti bölcsességé. Az Örök Gyermek benső lényünk, lelkünk lakója, s nem csak a mi neveltünk, hanem mindenkié, közös gyerek. Ha elhanyagoljuk, a közös tudattalan nem kapja vissza tőlünk tartozásainkat. A gyermek teljesen betölti a világot (és ő is teli a világ eseményeivel, csodájával), még nincsen elkülönültség-tudata, maga az ösztönös azonosság. A kiszolgáltatott, teremtőjére szoruló teljesség. Ő a jövendője jelenünknek, a mindig-érkezés; a bennünk fölnevelendő, megerősítendő.
(Hol vagytok ti gyermekeim, míg én is álmaimmal bíbelődnék magányosan?)
A mese továbbírásának feladatából, leírt történetem folytatásából erős kiáltást hallok, bezárulok, hadd zengjen-visszhangozzon bennem, hadd találja meg, akinek szól. Hallják-e ők a segélyhívást? A válasz rám tartozik, nekem kell válasszá válnom, ha már rámcsöngetett a kérdéseket hozó kislány.
(Csend. A böjtökő zokogása az erdei lakban.)
A gyerek kér(d)ése ellenállhatatlan. Nem ismerem a kérdéseket, de érzem, milyenek.
 Ül látogatom a heverő szélén, bennem, köztünk az üres tér, a várakozás, ez mind én vagyok. Belőlem, általam él, ami betöltetlen, hiányos az is. S amit most elfednek az álomképek, a gondolatok, a teljes lehetőség is. Vagyok-e még? Hagynak-e még belőlem?
Álmaink testi vonatkozása teljes, de formánkon át, tagjaink révén is a lélek valósul. A testi-lelki részeket a szellemi erő rendezi egybe, ez szervesíti. A pusztán szellemi síkú álomértelmezés viszont elvonatkoztat, félretolja a személyest, az anyagit, a sorsok személyességét.
Az álom különös, érdekes, szokatlan, furcsa, torz események, képek sora - a sötétség derengése. Ősképei visszatükröződnek társainkban, a kettétört érme, a "tessera hospitalitátis" megtalálja hiányzó felét, a szimbólum megtestesülhet. Személyes mondandónkra viszont nem mindig fogékony a másik. Olykor stilizálnunk kell. Határtalanságát bekeretezzük, dallammá alakul. Látomásba foglaljuk. Szavakra váltjuk.
Az alkotó kéz formálgatja az álmot, az álom pedig minket formál.
Életem minden válságos időszakát, keresztútját, sorsfordulóját megelőzték, kísérték, követték az álmok. Első nagy kiömlésük harmincas éveim derekán, életközépi fordulatom idején történt. Valóságos lelki gátszakadás. Áradásos éjszakáim egymásutánja. Hatalmas erővel, harsogva, sejtelmes robajjal zúgtak föl vizeik a mélyből, föl-fölriasztva az éjszaka kellős közepén. Jó volt, ha sikerült visszaaludnom, de pár óra múlva fölvertek megint. Már korábban is lejegyeztem álmaimat, s úgy gondoltam, papírra vetem most is, kiírom, ami fölriasztott. Kimondom a rémek nevét. Csakhogy az kimondhatatlan volt. Nem volt nevük. Később aztán megpróbálkoztam az álomfejtéssel-értelmezéssel is. Honnan, miért? Mit üzen, mit jelent ez a lobogó, morajló lelki tenger? Elmerültem egy-egy túlról átmentett képben. Visszaidéztem. Azonosultam. (Bár a szigorú küszöb őre nem mindig engedett be a házba.) Saját káromon, kudarcaim révén tanultam meg: álmunkban nincs különállás. A megfejtés kulcsa is az álmokban van, hasztalan közeledünk kívülről elméletek, rendszerek szerint hozzájuk. Magamat nem lehet kikerülnöm. Nem is tanácsos elmellőzni az ismeretlen erőt. Az éjszaka sárkányait ekénk elé fogva napközben fölszánthatjuk az ugart.
Az álom nem ellenfele nappali életünknek, kiegészítője, kiteljesítője, ellenpontja, környezete inkább. Ami napjainkban művi, mesterkélt, csinált vagy szerepszerű, az éjszakánk természeti képeivel, a mitikussal, meséssel, érzékivel, sugallatossal, képtelennel kiteljesíti.
Ébren védjük bőrünkig terjedő kisvilágunkat, belezárulunk. Kápráztató, amikor a holdfényben megsokszorozódunk. Elhagyjuk testünket, áttörünk határainkon. Azok leszünk, akik legbelül mindöröktől fogva vagyunk. Egy kicsiny zsebmagnó is hordozója jellemünknek, sorsunknak; ez is mi vagyunk, őrzi szavaink, csendünk titkait. Szürke kőfalként magunk fölé magasodunk, amikor lelkünk női felével sétálgatunk. A belső várkastély tövében is a lélek kettőssége nyilvánul meg. (Mivel nincs másik, az is én vagyok, aki Mártaként elengedi füle mellett kérésemet). A halomba dobált és szanaszét heverő ruhakupacok is. Személyiségek élnek bennünk. (S mi beléjük öltözünk, mintha jelmezbe.) Napközben szerepeinkben élünk. Éjszakánkban álmunk tárgyai, szörnyei, ismeretlen mélységű tavai, föld alatti tárnái vagyunk. Tolvajok és meglopottak. Menekülők és üldözők. Ha újraéljük, megtapasztaljuk napközben álmainkat, növekedhet a belső ember, aki éntelen, de az énekre fogékony, szemben a felszínes, látszat énemmel, aki ingerlékeny, megítélő, aki különbözik. A gyöngeségeiért folyton másokra neheztel. Hány személyiség civakodik napjainkon? Hálás téma volna megírni, hogyan osztja meg magát bennem a hittérítő a selyemfiúval, a festő a képtolvajjal, az aszkéta a szörnyeteggel. Micsoda zűrzavar, megdöbbenés, amikor a színpadon szereplőim levetik álarcukat. S mindegyikük én vagyok.
Álmunkban nincsen szerep, különbségek, nincs megosztható idő.

Mondják, hogy álmaink a nappali világunkhoz képest nem valóságosak. De mihelyt a hiedelmeinken túllépve foglalkozni kezdünk velük, rögtön kiderül, jóval többet tudnak rólunk, mint amiről eddig képünk volt. Olyan megsejtéseket, jelképeket sodorhatnak elénk, amelyek szokatlanok, mert a mércéjük végtelen. Meghökkentően új válaszra kényszerülünk általuk. A testével azonosulót beleveszejtik a teremtőerő örvénylő központjába, a sötétből vakító fényességbe, s ez egyszerre fekete mozdulatlanság és zöld megújulás, távolság és azonosság, alakzatok rajzása és semmi. Az innen kicsapó szakadatlan áradás talán kevésbé valóságos, mint ellentmondásos érzéseink, csapongó gondolataink, vagy elfáradt testünk?
Csuang-ce pillangója villan meg a sorok fölött.
Az álom lelke tartalmaink mélye, de körbe is vesz, magába is foglal bennünket. Akkor válunk valóságossá, amikor életünk ajtaja a létre kitárul, amikor megízleljük a teremtést, a változások ritmusára, a múlhatatlanra, a téren-időn is túl érő valóságra hangolódunk. Minden más ennek eszköze csupán. Ami nem állandó, valóságos, nem tudatos, csak hasonlat, az időleges nyelve. Az álom ereje akkor legérezhetőbb, amikor benne vagyunk (rémálmainkban kiver a veríték, heves szívdobogásunk támad, fölbolydulnak beleink), fölébredvén viszont elröppen, emlékképpé morzsálódik, nagy része (vagy az egésze) elfelejtődik, s megfoghatatlanul a másik világba épül. Visszatér. Vagy helyben marad inkább? S mi térünk ide vissza? Elszalasztódik megint a való. Nos hát mikor vagyunk igazán valóságosak? Mindig most persze. Ezt a mostot segíthetnek elmélyíteni álomtapasztalataink, hiszen részei teljes jelenünknek. Páratlan élmény pillangóként röpködni valaki álmában, úgy hogy az a valaki is álom. Ki az, aki ezt tudja, kimondja, én-e vagy a lepke?
Még egy adalék a magnóhoz, az utolsó itt. Pár hete csak, elhoztam nagyobbik lányoméktól a kölcsön ott hagyott hangrögzítőt-lejátszót. Nekik maradt otthon még kettő, s akkor nekem a munkámhoz kellett. Lilla épp nem volt otthon, amikor náluk jártam. Az anyja védte harciasan a készüléket (Neked semmit vissza nem adunk.) Erősködtem, hogy szükségem van rá, végül a fiam oldotta meg a csomót. Fölajánlja ő a magnóját nővérének, ha nagyon kell. Meghatóan nemes cselekedet.
Még tél van, de már készülget a nyaralási tervünk. A Balaton-felvidék, Szigliget. Nagylányom (17 éves) ingadozott, jön-e marad-e, végül úgy döntött, hogy marad otthon. Neki két hétre nem kell az apja. Akkor inkább egy árva napot sem.

 

 

előző fejezet

következő fejezet