A második álom
Terméskő falú ház egy település fölé magasodó hegyoldalban. Odalent a fák között, a dús növényzet terében házak, falu, nyaralóhely, de akár város zöldövezete is lehetne. Nyugalmas hely. Hegyoldali házunkat boltíves kőtornác övezi, mint némely templomokat. A távolban a látóhatárt körív-szerűen folyó zárja. Miután megmártóztunk vizében, megfürödtünk alaposan, onnan kaptattunk ide föl. A többiek, a rokonaink még lent maradtak. Őket várjuk. Vásárolnék valamit, hogy mikorra ideérnek, legyen vendégváró falat. A két közeli üzlet közül most a lejtő aljában a jobb kézről valót választom. (A másikban, a bal felőliben ropogós nagy kiflit vettünk a minap.) Ezt a boltot takarítják, tesznek-vesznek a fehér ruhás eladónők, magas szárú fűzős fehér vászoncipőikben, mindenki a hűtőládákkal, polcokkal, pultokkal foglalkozik, ezekbe mélyed. Milyen fehér itt egészen a túrótól, tejföltől, tarhótól. Ebbe harapdálnak bele, ezt nyalogatják, falják, nyelik marokszám, mohón. A takarítás, illetve az áru átrendezése csak a túróevés pihenőit, szüneteit jelenti. Egy nő kuporog a nagy jégszekrény terében, kezében túróval púpozott papírpoharat szorongat, rá-ráharap. Elmegyek, majd csak befejezik az átrendezést. Visszatérve ugyanaz a látvány fogad. Ez egy ilyen bolt. Ilyen volt és ilyen is marad. A rokonok elé kellene leszaladnom a völgybe, de a készülődés közben észreveszem, már anyám kaptat fölfelé a földúton. A többiek még a folyónál. Mindenük nekik a fürdés. Ilonka gyerekei élnek-halnak a vízért. Ki kéne teregetnünk a mosott ruhát. A mennyezet magasában – a háznak ugyanis nincs padlása – a régi, keresztbe átvetett köteleken avítt, vásott göncök, celeculák lógnak. Egy világoskék és fehérsávos gyakorlónadrág épp a közelemben. A szétfoszló, szakadozott kötelekre már nem teregethetünk semmit. A régi kacatok elfoglalnak minden helyet. Inkább talán hosszában kéne kifeszítenünk a szárítóköteleket. Állunk a fal tetején, s ennek most célja lett, kötözünk, csomót vetünk, ügyeskedünk és tanakodunk, hogy a fal tetejének egyik oldaláról hogyan érjük el a másikat. Alattunk a ház tere, szobák nélküli téglalap alakú zárt helyiség, padozatán szalmakupacokkal, szénacsomókkal.
Esőház, menedékhely.
Érzelmeink, gondolataink otthonának, a család befogadására épült. Ide jutott velem az idő, ideértünk múltammal, őseimmel a városka fölötti hegyoldalba. Kopár ez a hely, nem olyan barátságos, mint a lenti rendezett házsorok világa. A kilátásnak, a fölemelkedésnek ez az ára. Mi más kell még az alkotáshoz? A megvédő tető, falak, és vendégek is olykor. (Igaz, a fogadás bútortalan, sivár.) Ám ezek a terméskő falak épülhetnek akadályul is, eltakarva a bent meghúzódó elől a kilátást. Az ilyen ablaktalan épületekből kilátni csak akkor lehetséges, ha tárva-nyitva az ajtó. A hegyoldalból, tornácunkról viszont tisztán ellátunk odáig, ahonnan jöttünk: a lenti otthonokra, zöldülő fákra, háztetőkre. A sokféleségre. Ezt a békés települést a folyó sorshatára zárja körül. A mi időnk ezen belül van. Kívülre már nem hatol a nézés, a parti fák körülvesznek, bekerítenek, megóvják világunkat. Amit a szemem felfog, a láthatóság határáig mind én voltam, vagyok.
Ez a kopár hegy is a ház fölött.
Minden egyszerre történik: a sikertelen bevásárlási kísérlet, a fal tetején álldogálás, anyám érkezése, amikor a várakozás értelmet kap és a kötél kifeszítése is, hogy jelmezeimet, amelyeket használtam, kiteregethessen. Száradjon a ruhája annak, aki színleg voltam.
(S mintha a várakozás mélyén, időnk előtt fürödtünk is volna talán. Akkor még nem voltam rokongyerekek.)
Az álomképekkel foglalkozó józan ész meglátja mindjárt az akadályokat. Folytassam csak velük. A legszokatlanabb álmunkban a hegyoldal lábánál megbúvó kis élelmiszerbolt. A baloldalival nem volt semmi baj, ropogós kiflit vettem ott a minap (most, ezt is most!), nyilván álmaimmal, szerepeimmel, benső világommal, lelkiismeretemmel, a rejtett dolgokkal való foglalkozás ellenértékeként. A gyónás után úgyszólván megáldoztam. Egy óriáskiflivel. (Ez azért túlzás!) Miért nem péksüteménnyel? Vagy legalább kenyérszelet vagy zsemlye lett volna. A kerek inkább a fényességet, tudatunk világosságát, a teljes napot jelképezi, ez a bolt viszont a belső rejteké, a lélek zugáé, álmainké, az éjszakáé, titkoké; így kapom méltó ajándékul a Hold-formájú kiflit.
A jobb oldali üzletben képtelenség vásárolni. Ez a művészet boltja alighanem. Amikor már nemcsak magamnak. Hanem másoknak, vendégeimnek, látogatóimnak is. A forgalmat itt nyilván nem a kereskedelmi érzék élteti. Az eladók tobzódnak a savanykás fehér habok, levek és krémek élvezetében. A túró, a tejszín az életerő forrása. Nem árulják ugyan, de lám, szabad a vásár! A betérő vásárlóból vendég lesz, ehetne, vehetne belőle. Nem szólnak rá, nem kérnek fizetségül semmit. (Legföljebb ráhúzzák a fehér köpenyt, s ettől itt marad ő is a többiekkel. Ő is eladó lesz). Így gyarapodik a bolt személyzete. Nyüzsögnek most is mennyien egymás hegyén-hátán. A túró és tejföl mindig friss. Mihelyt elfogy a tárolókból, máris új ömlik helyébe. De miféle szerzet ez a jégszekrényben vizes rongyával, túróspoharával gubbasztó asszony? Meg-megtörli a hűtőfal fémjét szürkés spongyájával, és közben mohón rákapdos a fehér habokra. Perverznek vélem. Kétségbeesettnek. Ő a jégre kuporodott ösztön. A hűtőbe zárt agg magzat. Őscsecsemő a jeges tér inkubátorában. Csak halálra születhet meg már. Tevékeny, élteti magát, elkülönülten az emberi, mesterséges hideg dobozában. Ezért ő a tél megszemélyesítője is. (Milyen hó-formán, jégkrém-szerűen púpozódik poharában a túró. A halál ondója.) A telet jelző kártyalap az ő képe.
Ez az aggnő-magzat. Elevenhaló.
(Pár hét múlva, odahaza már, elromlott a hűtőszekrényem. Kiolvadt belőle az álombeli vénség. Mintha némi jóslat is jelződne az éjszakai képben.)
Folyik hát a takarítás, a lelki rendteremtés, sok szorgos kéz munkálkodik. Közben nyitva a bolt, az éheseknek is. A rászorulók térjenek csak be ide. S talán akad vásárló olyan is, akit taszít a másik, versenytárs-üzlet világa, a "fizess érte!", az önzés, ésszerűség és a zártság (csukottság) is. Az ottani szánalmas szűkösség. Ahol mindent a megszabott árért kaphatsz meg, a kereskedelem törvénye szerint. Tétovázom viszont, hogy vigyek ebből a bőségből innen, amikor itt mindenki helyben fogyasztja. Aki szeretne belőle, jöjjön ide érte! Itt nyilván ez a szabály. Bátortalan vagyok. Nincs merszem megkóstolni a túrót, üres kézzel, éhesen távozom. Ezt a boltot a takarító-eszegető személyzet élteti. Követhetnéd őket. Takaríts, teremts rendet és egyél. Egyél és csinálj rendet! Fogyassz el csak mindent, majd újra terem. Ettől lelkes, valóságos ennek a boltnak a tere. Egyszerre szabadság és rabság.
A kimosott ruhák, a kiteregetni való göncök anyámmal szembeni bűntudatomra is utalhatnak. Hébe-korba (elég gyakran) indulataim, szerepeim annyira elragadtak, meg is bántottam őt. (Jó, jó, csak ne pörölj már!) A sértődékeny, túlérzékeny ember másokat is könnyen megsért. Bár általában jóhiszemű voltam, a megértésből, türelemből, mások sorsát elfogadásból kevesebb volt a kelleténél. A teregetést anyám szervezi már (arra érkezvén), nem én vagyok a kezdeményező. Hisz az előző álomban sem enyémek voltak a ruhakupacok. Hárítottam. A kötélre kerülő ruhák itt most szerepeim sora. Mindig azt hittem, az vagyok, akinek játszom magam. Azonosultam jelmezemmel. Amit anyám (álmomban) elgondol, valóra is válik. Hanem így volt ez a valóságban is. A maga csendes erőszakosságával (vagy sírásával) elérte, hogy a családban többnyire az ő akarata érvényesült. Az üres, mandala-szerű ház mondata odalent. Az új személyiségközpont rajza-terve. A irány: középpont felé, a mélybe. De leleményesség kéne kötelünk kifeszítéséhez a magasban. Odalent az erő tere és nyugvóhelye. Mielőtt lemennék, el kell végeznem az anyám-hozta munkámat idefönt. Szédülés, bizonytalankodás nélkül. Nehogy lezuhanjak, beleszédüljek a mély, nyugodt csendbe.
Gyűlnek adalékaim. Egymás mellé rakosgatom őket, körülírom, értelmezem a képeket, s elégedetlen vagyok az eredménnyel. (Hiába kerültem magasabbra, innen se látok tovább.) Valami fontos még rejtezik előlem. Alighanem az, amivel nem szeretnék szembesülni, inkább hárítanék; félremagyaráznám, átnéznék azon, ami itt van előttem.
Külső távlatban, igaz, nincs hiány. A szellemi jelképek gazdagsága, amivel álmom megajándékozott. A tájat, települést ív alakban kerítő folyótól kezdve a tetőtér alatti lakótér mandalájáig. Vagy akár házunk templomos-szerű kőboltívéig. Az egyetemes jelképkör egy-egy darabkája. Én, mint boltív vagy mandala? Ehhez látszólag túl kiegyensúlyozatlan, nyugtalan vagyok. A távoli folyó vize mintha azt csillogná: az idő – álmainké is – visszatér. (El sem hagy, persze. Örök jelen. A sors halmazállapotokat váltva kerül vissza medrébe: testünkbe.)
Még, még a boltok közti ellentéthez! Egyéni és közösségi, befelé fordulás meg gyakorlatiasság, életrevalóság ellentmondása. (Ezek együttes jelenléte.) Föltételezik egymást. Mindkettő bennem. Hogyan legyek így egyértelmű, tiszta? Van-e elég mély tapasztalatom az egységben, a teljes életben? Kettősségeim kiegyensúlyozója, megbékítője csak én lehetek. Gyakorolni, a mindennapokban is, hogy velem megtestesüljön életem alapja: az egyensúly.
Ez a ház a magasság, rálátás helye. Csak ne csukjam be az ajtót. Míg előző álmomban elsétáltam a meredek kőfal mellett, itt már a hegy derekában emelt ház (magasá)ban nézelődöm, teszek-veszek. A folyó-közeli mélység, és ez a hegyoldal bennem találkozik. Mindkettő vagyok. A táj fölött, mélyébe látva tapasztalom: minden megállás időleges. Fölfelé tekintve kiderül az is, a csúcsig már nincs több ilyen megálló, menedékhely. (Elfogynak az ösvények és utak is.)
Az előző álomhelyen belül voltam, szobában (a rövidke séta kivételével), itt meg a fal élén, köröttem tágasság, a természet(em). De oda s ide is utánam jött a család. Amoda egy ismeretlen (ismerős) kislány, ide pedig anyám ballag múltunkkal a hegyre. Ő a szervező erő is, aki a napfényből, rokonok közül, a táj mélyéről, a víztől fölballagva, megérkezik. A sors segítségét is hozza ide.
