Harmadik álmom
Egy újvilági mulatóban mennyezetről dróthuzalon függő tekebábukat dobálok egy nehéz fagolyóval. Ácsorgunk ugyanakkor a magasba kanyargó csigalépcső tövében egy lánnyal, mint régi filmeket, látom magunkat kékesszürkén, fakón. Átkarolom a mellettem álló vállát és tőlünk sugárzik a repülőtéri váróterem. S közben a nézőtéren kíváncsian figyelem, mi történik a másik kiterjedésben, a képen. Akárha egy álmomat látnám megjelenítve kívülről, nézőként. A lánnyal mintha tétováznánk, bizonytalankodunk, hová, merre. Indulnánk-e vagy megérkeztünk, nem tudható innen. Az átkarolás, az egymásmellettiség a legfontosabb. Minden kérdésemet visszafényli kékesszürkén ez a párosunkat megjelenítő mozgókép.
Gazdag, zsúfolt álmomból ennyi maradt ébredés után. Le is jegyzem rögtön.
(A fazsaluk résein át fény szűrődik be a hideg völgy mélyi nyaralóba. Fölkelek, nézem az órám. Fél tizenkettő. Jé, még nincsen éjfél? Vagy megbolondult ez a vacak? Miközben felhúzom, belémdöbben, hogy délbe nyúlóan aludtam. Odakint enyhe napsütés. Apró hófoltok, jószerivel ottfelejtődtek az árnyékban, rejtett zugokban, ahol álmaink is megrekedtek.)
Nincs közöm még a leírt képekhez, jelentéshez. Taszítanak, jelentéktelenek, idegenek, mintha máshoz tartoznának. Márpedig rokonszenv, belemerülés nélkül itt aligha lesz utam.
Órák múlva próbálkozom ismét.
Az éjszaka sötét tengere partra sodorta az üzenő palackot. Forgatom kezemben értetlenül. Miről feledkeztem meg az előző álom fölfejtése közben? Sok lappangó érzésem sejttette, hogy maradt még földeríteni való. Egy-egy sejtelemben, érzésben időzve vártam, hogy felbukkanjanak a hozzá kötődő képek, színek, emlékek, formák. A tekefák és a golyó máris érthetőek: a nemzőszervekről, nemiségről, a teremtésről van (nincs) szó. Hogy igyekeztem odalent az ivóban (férfi) ellenfeleimet legyőzni, s mennyien voltak! A tekebábuk fölötti mennyezetbe, szellemi törekvéseim testi-idegi lezáró síkjába folyton beleütközik tekintetem. Szem előtt az ösztöneim, hiába emelem föl a fejem. A mennyezet elzárja előlem a kilátást. A múltam (?) álmomban csak kék derengés, itt ölelem át a lányt. Hanem a mulató is képtelen hely! Nem értem, hogyan került a tekebábu oda a magasba holmi mennyezetlámpaként? A fagolyó, amivel győzök (kibontás közben máris árnyalódnak, értelmessé válnak a képek), amivel a szembeni falról is lepuffantottam ördöngös ügyességgel egy nyomatot (vajon mit ábrázolhatott?), ez a fagömb a teljesség ígérete itt markomban, súlya érezteti, mennyire valós, s megmarkolásához bizony kell az erő. A füstös mulató – nyílik az álomszótár – sötét arcú ellenfeleimmel értelemszerűen az ösztönök, hárított önmagam szintje. Túl kábán élem napjaimat még mindig. A múltam is ez, amikor sivárságomban mulatóhelyeken kerestem kikapcsolódást, kapcsolatokat, itt hősködtem, küszködtem magammal.
Nézem újra a harmincas évek filmjeinek modorában összefonódó párt, a csigalépcső előtt várakozó férfit és nőt, önmagunkat. Egyszerre vagyok kívülről (látvány, kép) és bentről (lelkem mindkét pólusa, a napos és holdas, férfi és női is megjelenik). A párral a nappal és éjszaka is egybesimul. Az álom és valósága. A bent és kint ölelkeznek ezen a (vágy)képen. A fent és lent, amikor lépcsősor vagyok. A másik világból, a képek szintjéről látszanak ide, de idebentről, a lélek mélyéből, szereplők, de jelenések is. Én vagyok, s az is, aki csak szeretnék lenni. Találkozott a pár? Vagy búcsúznak éppen? Valamelyik majd elindul (belőlem, hozzám) a körülírt tudás meg az eleven erő fokain fölfelé. Talán ezért a várakozás. Örülünk a találkozásnak? Fáj a búcsú? Mindkettő egyszerre. A kocsmai hősködő nőhöz búvik. A duhaj átkarolja a szelídet. A szereplő forduljon lelkéhez, igazi feléhez, hogy teljessé válhasson, mondhatná bennem az okoskodó.
