Amíg a mozgólépcsővel leérnél
Mozgólépcsők surrognak lefelé velünk. A három lépcső egyike. A jobb szélső. Előttem két-három fokkal magasabban két lány ledéren, alig ruhákban. Az egyikük nem hord bugyit. Látom feneke két fehér pihés gömbjét, nyerskrémszínű vászon szoknyácskája alig takarja. A másik lánynak meg kibuggyan keményen szűk ruhájából a melle. Bizalmasan felém fordul, ismerkedni szeretne. A tartásán látom, beszédén is hallom, hogy vidéki lány. Arca durva, közönséges. Tessék-lássék válaszolok, mereven, elutasítóan. Nem ismerkedem. Máris a baloldali (csiga) lépcső siklik velem lefelé. Átnézek arra az oldalra, ahol fölfelé emelkedtem, most megállt és lefelé botorkálnak rajta az utasok. A lányokat nem látom közöttük. Odafönt üres (volt, van) a vascsővázas tetőcsarnok, s lent az előtérben pedig bíbor, sötétzöld és aranyozott szegélyű (szárinak való, indiai) selymek, felfüggesztve függönyszerűen a mennyezet és a teret tagoló oszlopok között. Nem érek oda a lépcsővel. Jobbra kilépek. Tolakodom befelé, előre egy áruház előterében. Fényes, sötét selyemzakós, mogorva arcú emberek lökdösnek, tartok tőlük, mint a tolvajoktól, és zsebemre szorítom kezem.
Mindjárt az ellenállás, hogy ne írjam le. Kusza. Malacság. Ebből a zavarodottságból miféle rend bontható ki? Jó lenne, ha segítene egy másik álom. Miután azért jelzés-szerűen rögzítema képeket, mindjárt visszaalszom.
Városi park mellett álldogálok. A utcák, a város több helység együtt: Pozsony, Ipolyság, Érsekújvár és Párkány. Barna utazótáskámat a park kerítése és padjai mellett hagyom, a menetrendet forgatva tájékozódom, mikor indul a legközelebbi vonatom. Ellépdelek a központ felé, az intéznivalók nyomában. A táskám a park mellett felejtve. Szürke falak közt, kopott, széles lépcsőn kaptatok fölfelé. Az emeletre érve járom a hivatal útvesztő-szerű, félhomályos folyosóit. S kiderül, hogy ügyemmel nem itt, hanem a szomszédos épületben foglalkoznak. Megyek (nem tudni, oda-e vagy már visszafelé), de nem az utcán sétálva, hanem a magasban, a lapos aszfaltozott háztetőkön szökellve. Vállamon hímzett tarisznyám. Térdig érő indiai selyeming rajtam, fényes selyemnadrág, lábszárközépig érő. Látom magam hátulról is. Majd megint. Egyik falubéli ismerős (elvált férfi, kőműves) lép ki az ki a padlásról a tetőre, s kérdi, hogy nem a vécét keresem-e. A bal üvegajtószárny nyílik oda. Nem, én a hivatalba megyek. Várakozok a szűk előtérben (mert az ügyemmel bent még foglalkoznak), a csukott ajtók, a behúzott tolóablak előtt egy férfi tolná át fölmálházott kerékpárját kifelé, de nem fordítja el az ajtóban a kormányt, neki, mintha a két vasszarvval akarná áttörni az ajtónyílást. Torlódunk, idegeskedünk. Szidjuk a kerékpárost. A hímzett tarisznyámat, benne az üveg mézzel, ott felejtettem valahol. (Talán a másik hivatalban). Már ezt keresgélem. Erre várok. Az irodahelyiség, ahol leülök, tágas színpad. A volt feleségem a játéktérre fölvezető falépcsőn gubbasztva levelezőlapot ír. Az asztaltól, ahol az öcsém foglal helyet a tanulmány értelmezése hangzik. Sértő élességgel, kioktatóan fogalmaz. A tanulmány nemcsak az, ha tudományosan megismertetsz valamit az olvasóiddal. Te a vázlatot is tanulmánynak nevezed. Az asztalon, fapadon, földön tálcákra helyezve rengeteg mézeskalács. Felpúpozva mindenütt a zsírpapír alatt. Mellettem a földön mézes üveg, jó feléig, aranyszínben. Megkóstolom a kalácsot. Majd még egyet veszek.
A mozgólépcsővel hatalmas erő emel a jobb oldalon a magasba, a balon pedig lefelé. A fölemelkedés a napos, erős, derűs oldalon történik, az alászállás a holdas térfélen, az álmokén, ösztönökén. De nem jutok az ösztöneim földszintjére, kitörök szinte a lépcső teréből oldalt, megállít az áruház erőtere, ott sereglő árnyékaim. A két lány előttem, s fölöttem áll: utánuk megyek. Visz a lépcső. Rosszlányos vászonruháik talán épp azt mutatják, amit az álmodó hárít – ha már a jelzésekből nem értek, nyíltan –, amit a megfejtő nem ért és félre tolna. A pihés, lúdbőrző fenék, ennyi a szellemiek felé. Az anyagi, a testi, a vaskos, a faragatlan, a kurvás arca, tekintete a lelki dolgokhoz. A mellét kibuggyantóhoz legalább az – elutasító – válasz erejéig közelítek, bár bolondozásában nem veszek részt. Megszólít, látom formás melleit, vonz felé az élet éhsége, a melegség. A lányok kitárulkozása a képzeleté, vágyálmoké. Aki fölfelé halad, annak a(z el)rejtettet is látnia kell. Ne képmutatóskodjál, öcsém! Fölöttébb szemed előtt (fölmenetedben) az alsó meg a fentibb halmok kínálgatóan. A te képeid ezek is, hiába hallgattál róluk. Csak semmi finomkodás! Ez van előtted, míg fölfelé kattogsz. (Jössz is mindjárt vissza rögtön). A földszinten – egy mozi, színház előterében? – indiai ruhaanyagok várnak, talán hogy újabb szerepeimhez varrassak jelmezt magamnak. Jóginak öltözöm majd? Aszkétának? A következő álomban talán már az ezekből varrt selyemruhát viselem. Képzeletemben élem meg, amit a valóságban nem vállalok, mert erkölcstelennek, tisztátalannak tartom. S lám, nem bírok érzelmeimmel, képzeletemmel. Ez az én kamasz csököttségem. A szellemiek felé igyekvő előtt a testi képek. Pedig ha a lelkiség csupán ruha, külsőség, szerep, akkor árnyéka van. Ez vár rám, ezek várnak az áruház előterében. Miattuk kell utamról eltérülnöm. A járműve-felmálházott erőszakos biciklistaként törnék át a nyitott ajtón. A tetőn a (válóperes) kőműves vagyok, aki mutatja a vécé (a megkönnyebbülés) útját. Már a kazetta barnája is első álmomban! Válóper. (Szalagra vették azt is.) Kikerülés a ház(asság)ból. Amikor egyszer átmentem a kőművesékhez, Józsi odafent az állványon éppen gyakta a feleségét. (Az elvált asszonnyal egy időben találkozgattam is, amikor átjárt Budapestre dolgozni. Vonzott nőként. Barátkoztunk egymással balesetéig.)
A három mozgólépcső. Nekem az ember hármas energiavezetékét is jelenti. A középső a szusumna, a jobb oldali az ida, a bal pedig a pingala. Ez a kundalíni erő útja, a teremtő ösztön átszellemítéséé. A jógagyakorlás célja, hogy az oldalsó vezetékekben áramló életenergiát a középső csatornába, a tudatosságéba áramoltassuk. A középső lépcsősor álmomban sötéten, mozdulatlanul áll. Tisztázatlan, nem tudatosított szerepeim, szembesülés helyetti beöltözéseim, hárított, felületről látszó, elszenvedett ösztöneim ennek a föl- és lefelé tartó útnak mondatai. Szóba kell állnom a mejjes lánnyal, különben vigasztalan tetőtér lesz megérkezésem helyszíne, vascsövekkel, félkészen, építés közbeni rendetlenségben, hulladékokkal. Megismerni a lányt, magaménak ismerni el. S akkor talán elindulhatok odafent a berendezett tetőtér áruspultjai közt, csinos eladólányoktól vásárolva. Az Érosz (eroé = mozgás) mindennek hajtóereje, serkentője, éltetője. Megpróbáltam a jelenetet visszaidézve beszélgetni a lánnyal. De nem sikerül. Vagy túl ráhajtós vagyok vagy gyáva. Kiderül megint, ez nem csak elhatározás kérdése. Sejlik a sors(om).
Mit tesz még ehhez az álomfejtés? A park, ahonnan elindulok az erőgyűjtés, pihenés helye, az összpontosításé. Megálló újabb feladataim előtt. Járom a lépcsőket ügyeim nyomában. Mi is a dolgom, aki együgyű lehetnék? A hivatali folyosón bolyongva képpé válnak az átmenetek, testi-idegi változásaim, napszítta, szürkés festmények a falon emlékeim. Cipelem vállamon az anyagi terheket tarisznyámban (bár az útitáskámat a park mellett hagytam). Az oldalamat verdesi a hivalkodóan cifra szütyő. Benne az üveg méz, az édes méz: az egyesülés, a szerelem, a szeretkezés elragadtatása, az egybeolvadás sárga izzása, a másikba merülés édessége. Édes feszülés, édes oldódás, kiterjedés. Ez a méz odakerül (üvegben, elzárva) az átmenetek, keresés folyosói, a lelki örömtelenség zsúfolt, szűk előszobái után a helytállás színpadára, ahol magunkat adjuk elő. Életünk drámáját játsszuk. Itt már nincs rajtam a selyem hacukám. A végső szerep nélküli szereplés. Volt feleségem hozta az egyesülés sejtekig, zsigerek sötét mélyéig elható édességét. Amikor egymásban éltünk. Ez volt a játék. Nézők nélküli dráma. Majd elszakadva tőle a sivatag felé bolyongtam. Más nőkkel is örökké sértődött, magányos. Asszonytalan élet. Keserű kalandok. Tarisznyás, finomka zarándok, hivatalok, tartásdíjperek, napi ügyecskék foglya. Egy valóságkereső jelmezei. Oda a család. S helyette? Itt van öcsém, a figyelmeztető példa, aki családapa. Igaz, gondokkal, bonyodalmakkal, magányosan felesége, gyerekei mellett, ám mellettük él. Benne, vele nyilván én is vagyok. Meg a kioktató, lelke női felével perlekedő is. Mi maradt nekem a család helyett? Álmok. Szavak. Az álomban elhangzik, hogy érzelem, belső töltés, személyes hitel szükséges bármily tanulmányhoz is – az álomértelmezéshez ugyancsak –, hogy ne maradjon embert próbálóan unalmas, ízetlen, közönséges. Kétszer is megpillantom a lapos háztetőn hátulról magamat. Hogyan állok szerepeimmel, szól megint a kérdés, az alakítással? Hátulról jelmezben. Vajon képes vagyok-e rá, hogy szemből fogadjam a képet, ne hárítsak. Hogy a szerepem ne maradjon csak utólagos szemrevétel, a benső ember reménytelen magánya. Az alakítás a kérdés, magamat alakítom, formálom, jobbítom-e vagy pedig valami külsődlegeset, ruhámmal levethetőt? S hogyha ez a ruha idegen?
A színt vallás helyén, a színpadon kóstolom meg a mézeskalácsot. Miért is utasítanám vissza a kínálást. Veszek a süteményből kétszer is. Két gyermekem született Magdától. Rövid, éretlen, szép és borzalmas házasság volt. Elváltunk.
Az álomban nem derült ki, kinek és milyen hírt közöl Magda levelezőlapja. Mit írna rám vajon, ha papíros lennék, ha tolla lennék? Mit üzennék levelezőlapként? Gyere, kedves, idevárlak. Nem ezt. A várakozásnak vége. A szerelem kialudt. Mi rajtam az írás? Forgassam a lehetőségeket tollam helyett! S aztán engedjem el, hadd maradjak szabad.
Égi vagy földi szerelem? Lehet-e gyökere az éginek a földi szerelem, s ez annak kárhozata? Talán. De mit szólnak ehhez az apácák, szerzetesek. S mit a tantrikus, akinek a közösülés is (figyelemmel, tudatossággal) megszentelhető esemény. Mit én? Az utam a lemondásé, de lám, a visszatérő múlt édességét mégis megízlelem. Talán a vágy(am) arra, hogy gyermekeimmel, családban éljek. Vagy a nő, a nők! Hol van mára az a gyöngédség az én rideg, remete lelkemtől, vélem most pökhendien. De ha mégis társ kéne, kicsoda akadálya lehet rajtam kívül? Hiszen édes a kalács, csak kóstold meg! A tűzhely méhében sült ilyenné. Éljem meg ezt is belülről, igazából! Hová tartozom, mivel tartozom azoknak, akik véremből erednek? Gondos táv-apa vagyok-e, ha már így hozta a sors? Nem, inkább ne édesítgessem, ami keserű marad úgyis. Talán apaságomból is csak az édes ízt, gyermekeim kedvességét, figyelmét szeretném. Az íróasztalnál ülő Magda mintha ezeket a kérdéseket is láttamozná, hivatalosítaná. A házasságok a pokolban köttetnek. Mit tehetett az a kisvárosi válóperes bíró? A múltam jelen van, sejtjeimben, és emlékek felé fordított arccal élek. Minél súlyosabb a volt, annál nagyobb lattal kell mérlegre esnie a jövőmnek. Az elemzés kikerekedik. Több nézőpontból szembesülök magammal. Minél rosszabb a múlt, annál nagyobb az esélyem most. Kell az egyensúly. Ugyanabban az álomban fölfelé visznek és lesiklatnak az árnyak közé az erők. Mindegy, merre tartasz, merre visz sorsod, ha éber vagy, tiszta és szelíd. Le- és fölfelé is ugyanaz az út. Minden megtapasztalás. Mindig ugyanott állsz.
A bölcs gondolatok, szép eszmék is akkor valósulnak meg, ha testünké-vérünké válnak, és belőlük élünk, akkor is, ha netán egy lány a fenekét mutatja felénk. Ez is esély valamire.
Az elemzés, tanulmány, forgassuk átérzéssel bár, fogalomtár. Képek, lehetőségek sora. Rajtam múlik, élek-e velük.
1993; /2007
Alapszövege a Trella Vilém (Álmoskönyvecske) záró írása
