Tapasztalatok régebbi böjtjeimből

2001-ből, az első víz nélküli böjt első hetén írottakból idézek.

Tegnap az énem tevékenységnek káprázta magát, tettem-vettem, ma reggel csontjaimig émelygés vagyok. Belátni mélyéig, megélni, mert ez az én tapasztalatom, ez vagyok, én nélkül, maga a tapasztalat, az émelygés; áttörök rajta – öröm lesz belőle, könnyedség. Elfogadni valamit feltétlenül, s nem beletörődve, ez az elengedettség első mozdulata. S az összeszedettségé is. Ellenkezésünkkel, hárításunkkal, ragaszkodásunkkal sem kötjük magunkat ahhoz, ami történik; megtapasztalom szabadon. Tudatosság van bennem, békesség, öröm. Az ismeretek, képzeletem, aggodalmaskodásom vagy félelmem eltéríthet attól, hogy új tapasztalatot éljek át. Ha inkább másokra hallgatva most nem a teljes koplalást választom, hanem a vizes-teás szokottat, ennek a megélésével lennék szegényebb. Gyávaság lett volna. Érzem, közeledem önmagam felé (ez így megint csak mondat, hiszen itt vagyok, nem vagyok kettő, nincs, aki közeledjen, és nincsen akihez); no de kisejlik időm romjai alól a valóság, a tiszta út, s ez számomra most nem új képeket, gondolatokat jelent, hanem tisztuló tudatosságot, a belső csend megélését, vagyis a növekvő lelki teret. Megélem, ahogy a személyes rész az eddig túlinak vélt tartományokban is honos lesz. Az egység áldozata az émelygés, a lappogó agy, a tikkadt íny, s ha ez veszteség, nem mondható iszonyúan nagynak. Nem is jó ez a szatócsi mérlegelés, érvénytelen már jó és rossz hagyományos formája, valódi pillanataimban az azonosság öröme, teltsége, tudatossága, valóságossága – tisztán, jelzők nélkül. Fölöslegeim elhagyogatva igazibbá válok, válhatok, és ez az igazsággal szemben is alázatosabbá tesz. Ha már nem az enyém, nem ragaszkodom hozzá, nem hárítom, nem is akadályoz.

 

Az éjszaka arra riadtam, hogy rögtön kidől a szándékom alól a testem, és megcsúfolom ezt a böjtöm is. Epesztő, kínzó szomjúság, de inkább a reménytelenség érzése, hogy úgysem járom végig. A kishitűség, mint az útonálló, rámtámad váratlanul. Pár csepp citromlé a nyelvre, a fölgyülemlő nyálat kiköpöm, majd vízzel kiöblögetem a szám, ügyelve, hogy ne nyeljek belőle. Egy óra múlva fölriadva ismét öblögetek. Legalább a nyelvem érintse a vizet, az éltető valót. A válságérzés a büszkeségemet, gőgömet töri meg, s ez most is keserves. Az önképem láthatóan elcsúnyul. Közben szivárog az orrom is, talán a gyakori jéghideg vizes szájöblögetés következtében. Fölvillan bennem, hogy abba is hagyhatnám, eddig ez a víz nélküli száz óra is elég kerek. Talán kötelességből végzem? Szó sincs róla! Parancsra netán, kényszerből? Á, dehogy is! Azért választottam ezt a szárazságot, hogy megtaláljam az élővíz forrását, ami után már nem szomjazok többé. Kamaszos rajongás ez? Nem. Mert azok a kortyok, amiket eddig élőnek hittem, nem voltak azok. Hiszen gyötört a szomjúság egész életemben. Kiszárad a szám, a torkom, amikor válaszolnom kéne. Szomjazom, mindig szomjazom. Mi olthatja el ezt a rettenetes szomjat, mi hát? Kerestem a boros pincékben, kocsmákban, de egyre inkább vágytam valami természetesebb öröm után. A tünékeny mámort, a folytonos bűntudatot megelégeltem, és nem volt közvetlenül élő a bor öröme, nem enyhítette szomjamat az ital; a szabadság helyett lekötözöttséget hozott.
Ha most hirtelen félbehagynám a száraz böjtöt, azzal beismerem, hogy önös indítékaim voltak. Sokat akartam, de nincs hozzá hitem, erőm. Az eredményt elérni! szándéka volt csak, a puszta becsvágy, a lemondással kérkedés, önkiemelés. Számolom az órákat, újra és megint, mintha ez segítene. Pedig megüresedésem az idő nélkülihez vonz, ahol nincsen már tartam. Ébren forgolódom. Sejthető volt, hogy a teljes böjt nem lesz csupa kényelem, derű. Bár nem én vagyok az első, aki megpróbálja. Igen, de az aggodalmak, a képzelet mindig rátartibb: nem az orr szivárgása miatt fél, s nem az ínyhez tapadó nyelv aggasztja, s nem a gyomrot marokra fogó szigorúság a nehéz, hanem a hősi halál képét forgatja, a fénnyé átlényegülő testről ábrándozik, csupa ilyen marhaságot vél most. Az olvasmányok arra jók, hogy példát, bátorítást adjanak, de nagyzolásaikból, nyegleségükből és zavarosságukból is felszívódik valami, bármilyen kemény is a hitem. Az ilyen próbák, mint ez a víz nélkülire tervezett hét, bizonyítják, hogy mennyire élő, erős lelki tapasztalatra vágyom. S kiderül, amit megélek mennyire valóságos, mennyire az Egység élménye, a teljességé, és mennyire a semmiségem, káprázataim, gyengeségem. A végleges megoldásokban nincs bizalmam, az óráról órára megújulás, a változás tudatossága viszont vonz. Akár így küzdelmesen is. Elfogadom a helyzetet és magamat is.
Mire várhatok még? Minden jelen van. A teljesség most (is) van. Ebből élünk. Nekem kell megüresednem, összeszedődnöm, megnyílnom, elfogadóvá válnom, hogy belém áradjon a valódi erő. De bennem van már fogantatásom előttről. S ezért egy-egy mondat itt már túl világos, túl okos lenne. Arról szól, amiről nekem nem lehet szavam.
Várakozni csupán, a várakozásban maradni, s nem kellenek csodák ráadásul. Éber helytállásom maga a csoda.

 

Az ötödik száraz napom. Egy nemrégiben olvasott orvosi könyv szerint ennyit bír ki az ember ivóvíz nélkül. A lélektan felől közelítve ennél engedékenyebbek vagyunk, számolva a belső képekkel, a kozmikus energiatartalékokkal, idegi készletekkel is. A vallásos ember számára viszont nincsenek határok, hiszen amiben és amiből él, mérhetetlen. A bajor Neumann Teréz évtizedekig élt csupáncsak szentostyával (naponta áldozott vélhetően), minden egyéb táplálék nélkül. A vallás az étel nélküli állapotból is rituálét teremt.

 

Eddigi böjtjeim, koplalásaim vezérszólama az éhség, üresség, könnyűség meg evés-ábrándok voltak. Hová tűntek most? Egy korty tiszta víz, a vágyam csak ennyi most. A szomjúság jelentéktelenné teszi, hogy nem eszek; így érzem csak, milyen kényelmes is volt – hajaj! – vizet kortyolva, teázgatva koplalni. Ez a mostani következetesebb mód; ilyen üres és száraz lehet az éjszakai sivatag. Kényeskedésnek hat most a tavalyi és az azelőtti böjti nyafogásom, hiszen minden szükséges megvolt. Nyugalom, víz, levegő. Nem is az éhezés a legiszonyúbb. Egyedül vagyok, elepedek, édes Istenem, és nincs aki segítsen. Egyedül vagyok az éjszakában, magányosan, s talán csak a kutyámnak van szüksége rám, ha megéhezik.

Ha tudomásul veszem, elfogadom a szomjúságot, megadva magam neki, meg a virrasztásnak is, ez az elengedés már erősíti figyelmemet, nem mint elvárásaim, hiedelmeim, panaszkodásom.
A száj és a torok: nem is kimondani, hanem megélni, megérteni, hogy ami éltet, erősít, jelen van most is. Semmi, semmi okom a kishitűségre.

Amit a test sejtjei most megtanulnak, talán fontosabb, mint amit értelemmel megérthetek, elgondolhatok. Nem ismeretekből, nem a tudottból, elvárásokból fakad az új, hanem eleven módra, váratlanul.

Aztán az első korty:

A kivágyás a hiányból megzavar. Egy hétig víz nélkül; s lám: a szomjúság irányít mindent. Mikor végre iszom, s aztán apró kortyokban megint, ízlelgetve, izgatottan, ám mintha idegen anyag kerülne gyomromba, nem élő; miután megízleltem-kóstolgattam, megrágtam, nem változott elevenné, ismeretlen, zavaró, idegen. Nélküle rossz volt, most az első kortyok után se olyan jó, mint amilyennek vártam, képzeltem. Nem értem, miért. Nem tudom, mi ez. Ugyanaz a lelki rész érzi zavarónak, amelyik óhajtotta? A legtöbb a nem-értésem most. Maradjon csak! A többi okoskodás: a gyönyör után idegenséget, viszolygást érzünk mindig. Hogy kevesebbet kellett volna innom? Még, még várni az első korttyal? Szertartásosabban tenni? Tudatosabban inkább? Nem ilyen görcsösen figyelni, lazább megtapasztalást? Érvénytelen kérdések. Az első korty jelzése, hogy ezzel megkezdődik a lassú folyadékpótlás, a felépülés, lábadozás. Hát a többi beépítendő? Hasztalan töprengek rajta. Mindennek ideje van. A lesz is lesz. Nem vagyok csalódott, rosszkedvű sem, pihenek egy kicsit, de annyi minden kavarog bennem, olyan bőséggel, hogy nem marad utána emlékkép egy se.

 

A megvonás megnöveli a hiányzók értékét, ha vized se iszol egy hétig, az is megistenül, megelevenítő erő lesz, lelkeddel óhajtsz rá, teljes léteddel kívánod, átlelkesül a szomjúság; a végső valóságra, a teremtés ízére, az egységre szomjazol. Kozmikus, egyetemes, egész a világ minden darabkája, eleme, részlete, legalábbis azzá váltható. Minden pillanatom teljes. Itt ez is.

 

Bármily módszerhez, rendszerhez ragaszkodva, kötődve elveszítem magamat, természetemet. De ha csupán a köznapok feszínén élek leválás, mélység nélkül, körülményeimmel megalkudva, elszigetelődöm a léttől, a teremtő erőtől.

Mit kéne kimondani? Mi hát a legfontosabb? Ami most fontosnak látszik, nevetség lesz holnapra, dib-dáb. Böjt a szavakban is, nem beszélni, nem írni; csak a gondolatrajzás mögötti teret szemlélni. Már évek óta megakadtam a böjti napok leírásában, jobb volt hallgatva, elmúlt a kimondás, az események újdonsága; kérdés, hogy miért vágtam újra bele mégis? Nem előre megfontoltságból. Így adódott, s talán a végén kiderül az is, hogy miért.

 

*

Egy ilyen víz és étel nélküli hét egész életre szól, s ezért határtalanul hosszú. Hiába számolom az óráit, napjait, az nem a tartalma, tudom. Tudom és számolgatok önkéntelenül mégis. Gyakran tisztogatom a nyelvem még mindig, és ebből is az derül ki, hogy nem az idő lassult le, hanem fölöslegeim távoznak lassan, kelletlenül; s aztán visszatér a böjt angyala, örömet hoz, hét nap semmittevés, micsoda gazdagság van benne, igaz, némi szigorítással (víz meg étel nélkül) meg hatalmas könnyítéssel, hogy magam lehetek, kötelességeimtől eloldódva. A változtatásra megint, megint nagyon szükségem van. Az elócskulásból, felületességeimből újra kimenni. De hová, ha nincsen kiút? Nem arra gondolni folyton, mire nincs szükségem; figyelmem révén a változás úgyis megtörténik. Fölösleges aggódnom, félnem, de büszkének sem kell lennem azért. Egyszerűen történik bennem, velem az élet. Azt kapom, amire szükségem van.

 

Néhány böjtkalauz véleménye szerint az ételmegvonás idején a vízből fogyaszthatunk annyit, amennyi belénk fér, a vesék átmosásához, a salak kioldásához szükség van rá. Ám ha betöltetlenséget, nyugtalanságot érzek, és ezt ivással próbálom megszüntetni, nem szembesülök magával a nyugtalansággal, nem élem át, az ivás is átvitel lesz (bár enyhébb, mint a lelki befogadás helyetti túlevés, zabálás, falánkság, az érzelmi zavarok elfedésére az édesség). A koplalás ideje alkalmas rá, hogy meglássam magam és a mindenség közti teljes szakadékot, s azt nem étellel, édességgel, itallal tömöm be, öntöm tele, hanem éberséggel, figyelemmel hidalhatom csak át.

 

 

 

 

 

előző fejezet

következő fejezet