December 12.
Ébredésünk után alig pár órás késéssel futunk be Új-Delhi főpályaudvarára. Hordárok vesznek körül, csomagjainkat a fejük tetejére rakják. Telefon az egyik sarki utazási irodában, hogy foglaltak-e számunkra szállást a követségiek. Igeeen, de a város túlsó szélén, és az ára sem a legméltányosabb. Fortyogunk. A kis irodában egy közeli szállást ajánlanak, már ott a kocsis, aki elvisz odáig. József András ezt választja, hiába mondjuk, hogy jaj, ne, ne! Mert mindenütt azt a tanácsot kaptuk, hogy az ilyen ajánlatokat kerek-perec utasítjuk vissza. Csapdába csalnak. Mondom a vezetőnknek, hogy inkább találjunk ki valami mást. Ingerült lesz. Itt vagyunk a reggeli Delhiben fáradtan törődötten, csak nem szalasztunk el mindenféle rossz sejtelmek miatt egy kedvező árú szállót. Táskáink, bőröndjeink, teljes útipoggyászunk, s hozzá mi négyen bepréselődünk egy háromkerekűbe. Háborús menekültek iszkolhattak így a vész elől, ahogy mi csapódunk a szálló csataterére. A balsejtelem sajnos nem csalt. Az „utazási iroda”, a bennünket szállító riksa meg a Woodland de Lux-nak nevezett ablaktalan garniszálló emberei összedolgoznak. Szervezetük hálójába beröppentünk mi is, bár nem egészen gyanútlanul. Ez kiderül rögtön a szűk lakódobozban, ahol délelőtt tíz óra tájban a belső zajok mindent átjárnak, felbolydítanak. Egy nyilvános parkban csendesebb pihenésünk lenne. Ez a kétlábú tollatlan madaraknak épült galambház teli burukkolással, ami itt rádiózenét, kiabálást, lépcsőn csoszogást, rohangálást, fémvödrök csörrenését, ajtócsapkodást jelent. Átmegyek József Andrásék szobájába, hogy költözzünk el innen. És megmondanád, hová? Bárhová, csak itt nem. Nyugodj meg, és pakolj ki inkább! Majd a személyzet átköltöztet, alighogy egyik táskámat kipakolom, egy kisebb, de kétágyas szobába, amit nagyvonalúan egyágyasnak számítanak fel az ígéret szerint. Panaszosan zeng a dallás, fejünk fölött meg a padlás. De nemcsak a padlás, hanem a bejárat környéke is, a tévé és rádió egymás torkába ugat, s képzelhető, milyen hangerő kell, hogy a személyzet mindezt túlkiabálja. Berregnek a szobacsengők, semmi magánszféra, nincsenek külön világok.
Ilyen hát a Pahar Gandzs bazár közepén a szűk utcákból, sikátorokból, apró boltokból meg a miénkhez hasonló pöttöm szállodákból álló negyed.
Délután az Indira Gandhi Kortárs Művészetek Múzeumába készülünk, de a sors megbízottja, a motoros riksa a miniszterelnök-asszony emlékmúzeumánál köt ki. Ha már itt vagyunk, körülnézünk. Képek és szobrok helyett fényképeket, személyes tárgyakat láthatunk, egy életút bizonyítékait. Innen indulunk el a Galéria felé, de rosszul tájékoztatnak, s pont az ellenkező irányba tartunk. Közel viszont a Nemzeti Múzeum, javaslom, menjünk be oda. Csodálatosan, ámulatba ejtően gazdag szoborgyűjtemény, külön terme van a tantrikus művészeteknek, színes képekkel, mandalákkal és jantrákkal, lingamokkal. Fölötte egy másik teremben a Stein Aurél gyűjtemény, arrébb néger faszobrocskák. Káprázik a szemem ettől a sokféleségtől. Egyszerre ez befoghatatlan.
Zajos galambdúcunkból kiröppenünk a közeli bazárba, piacra. Almát, banánt, narancsot vásárolunk meg amerikai mogyorót. Közben egy kifőzdében purit, csicseriborsót eszünk, csípős krumplifőzelékkel.
Míg ágyon gubbasztva jegyzetelek, átrecsegnek hozzám a szomszéd szobák zajai, a beszélgetéseket közelről hallom, egyszerre három, négy irányból is, egy emelettel följebb a szobapincér kopog, a lépcsőn jönnek, mennek, hangoskodik a személyzet, a vendégsereg. Ma van Luca napja. A kislányomé ott messzi Budapesten. Egy kis mandalát rajzolt nekem odahaza, ez volt a talizmánom, végighordoztam Indiában.
Egy hét múlva már hazaérkezünk mi is.
December 14.
Szándékom szerint korán kelek, még a rádiók panaszos énekrohami előtt. Az ágyamon gyakorlok, mert elég széles, majd a fekvőhelyem mellé terített takarón az ajtóig adódó szűk térben. Közben megébred a ház, a tévé burukkol (híreket mond), a rádió idegbajosan visít, a személyzet üvöltözik. Teljes harsányság. Ajtók csapódnak, döndülnek, odakint a szűk utcán motor berreg, remegnek belé a falak, a vakudvarra nyíló ablakon át edénycsörömpölés, konyhaszag.
Egyik minisztériumi ismerősünk másodállásban egy jógával gyógyító delhi ásram irányítója, támogatója. A telepen tudományos kutatás is folyik. Oda megyünk tapasztalatszerzésre. Ők a következő esetekben alkalmazzák sikerrel a jógát: légzőszervi és asztmatikus megbetegedéseknél, gyomorbántalmaknál és emésztési panaszoknál, izületi- és csigolya gyulladások esetén, túlsúlyosságnál, cukorbetegségnél, magas vérnyomásnál. De próbálkoznak a rövidlátás, tébécé, nemzőképtelenség, dizentéria meg a hörghurut jóga-gyógyításával is.
Mivel József András és jövendőbelije nem használta föl a Delhi-Benáresz repülőjegyét a visszaútra, szeretnék visszakapni az árát. Ezért az Air India pultjai előtt várakoznak, nyomtatványokat töltenek ki, a hivatalvezetővel beszélnek a magyar lélektanász szegény állapotáról. Mi meg Judittal közben a Pálika bazár föld alatti apró boltocskáit járjuk, fürdetjük arcunkat a neonfényben.
A repülőjegyek árának egy része vezetőnk zsebébe került, ennek örömére egy drága, de koszos és büdös vécéjű étteremben költjük el ebédünket, ahol étkezésünk közben egy dagadtra hízott egérke csalinkál az asztallábak közt. De légy itt nincsen és füstüveg ablakokon át nézhetünk a forgalmas utcára. Ezután a Dzsanpat bazársorát járjuk ismerőseinknek, rokonainknak vásárolandó apróságokért, ajándékokért. Nagy a választék, nosza alkudozzunk! A fehér embert folyton lóvá tennék. Ha engedjük, meg is érdemeljük. De mi már rutinosan alkuszunk mindenhol, még ott is, ahol szabott árak vannak, úgy látszik, az alku is ragályos, mint a nátha. Este újra a jógaintézetben Sharma doktorral, az Egészségügyi Minisztérium hivatalnokával az ajurvédikus gyógy-anyagok vásárlásának, kivitelének lehetőségéről beszélgetünk. A doktorra hosszan várunk, míg ő a munkahelyén csatározik, de jó ez az iroda, ahol a szolga tejes teát tesz elénk aprósüteménnyel. Nekem csíráztatott zöld szóját adnak.
Az ajurvédikus alapanyagok dolgában váltunk pár szót a szakemberrel, majd hazakocsikáztatnak bennünket a nagy bazár egyik zajos betondúcába.
Itthon gyümölcsvacsora, társalgás az alkuról, kereskedelemről.
December 15.
De még a tegnapról: éjszakába nyúlóan visít a tévé, püfölik, nyúzzák egymást (elevenen) a hősök, autók rohannak egymásba, nagy benzintartályokat robbantanak fel, bombáznak, hurrikán tombol, éjfélkor is fortyog, dühöng, zajong a panelszeráj. Miután a rádió a tévé meg a videó zajai elcsitulnak, valaki éktelenül horkolni kezd. A mennyezetlámpa is beleremeg. Egy kisgyermek felsír. Ebbe alszom bele.
Reggel a nagy ricsaj kezdete előtt ébredek, de a gyakorlás már galambházi, az ajtó fölötti szellőzőnyíláson beömlik minden ártalom a folyosóról. De most nincs idő ezen zsémbelni, mert lazítás után kopogtatnak Andrásék, az Indira Gandhi Művészeti Központba indulunk, vezetőjével, Kapila Vátszjajával szeretnénk találkozni. Mivel jó órával a megbeszélt időpont előtt ott vagyunk, mert óvatosságból korábban indultunk, elhatározzuk, hogy átsétálunk a közeli Modern Művészetek Galériájába. A közelinek gondolt kiállítócsarnok messze van, megint rosszul tájékoztattak, ez itt úgy látszik népszokás, s jó háromnegyed órás gyaloglás után lépünk be a nagy kőszobrokkal díszlő udvarra. Épp egy kínai képkiállítás megnyitójára érkezünk, nosza, megkérnek, játsszuk el a kameráknak önmagunkat, a kíváncsi - és messziről idetévedt - tárlatlátogatót. Biztosan nagyon élethűen bámulgattuk a kínai kalligráfiákat, mert a jelenetet megismétlik. Kiderül, hogy a rendezőnő tud rólunk, s ő is hivatalos a delhi Magyar Intézet közeli búcsúvacsorájára.
Nyargalvást vissza a Gandhi Központba. Itt már várnak bennünket. Idősebb, átszellemült arcú hölgy fogad, figyelmes, segítőkész, egy borítékban képeslapokat, színes tájékoztató füzeteket nyújt át nekünk, s könyvekkel is megkínál bennünket. Utólag sajnálom, hogy nem veszem el az orosz nyelvű szép kiállítású India albumot. Elmondjuk, hogy egy kelet-nyugati központ megnyitását tervezzük Budapesten, ahová majd szeretnénk könyveket is megrendelni. Ennek van esélye, mondja az igazgatónő. Judit bemutatja csapatunkat, majd megemlíti, hogy ő szíve szerint lefordítaná angolra Baktay Ervin India-könyvét. S ekkor ám a meglepetés! Kapila Vatszjaján ismerte Baktay urat, mi több segítségére volt, az indiai művészetek tanulmányozásában, s annak idején ő is kísérgette tanulmányútjain honfitársunkat. De találkozott ő C. G. Junggal is. S a jungi pszichológiájának oktatója a mi József Andrásunk. Amikor Jung Benáreszben időzött, kissé szagosnak találta a svájci illatokhoz szokott orra a hindu közös tudattalant, és Siva zsigereiben megunván a gyűrődést, futott volna vissza az önzőbb, de élhetőbb Európájába.
Aztán innen megint az isten háta mögé kerülünk. India Művelődési Intézetének nemzetközi részlegét keressük, a benáreszi ismerőseink ajánlotta doktor és professzor Lokesh Csandrát. Ő egyébként tizenkét évig volt honatya. +60 könyv szerzője, összeállítója, társzerzője, mi több dísztagja a Magyar Tudományos Akadémiának is. Megtaláljuk a tudós urat. De száraz és zörgős a beszélgetés. Sőt: hideg. Nyilván kutatás vagy munka közben zavartuk meg, s ez nem volt ínyére. Ezt érezteti is. A poros könyvtárpolcok, a gyakran felcsörrenő telefon, de a rajtunk átnéző irhakabátba bújt tudós-politikus sem derítenek kedvre. A tibeti szövegek értelmezője, a tantrikus könyvek és buddhista összeállítások munkatársa bár megígéri a segítségét, mégis érezteti, hogy a világ és benne mi is csak őáltala vagyunk érdekesek. Akit ő észrevesz, könyvbe ír, az élve marad. A többi csak vízre írt kép, ködszobor. Már megelégednénk ennyivel is, egy kudarcos találkozással több vagy kevesebb, nem számít, edződünk. és indulunk kifelé. Ekkor adja kezünkbe, már a küszöb előtt egy kétkötetes, színes képekkel teli könyvét az indiai műveltségről. József András megemlíti, hogy az ő egyik tanulmánya a zen buddhizmus meg a kereszténység hasonlóságáról, különbségeiről szól. Vendéglátónk ettől meglovasodik, hordja elénk e hideg hodály mélyéből a vastag, poros köteteket, hatalmas plakátokat, nyomdai hulladékot. Andrásnak papírmaszkot nyom a kezébe, Juditnak egy bekeretezett metszetet. S hozza, hozza nekünk a sok papírt. Makulatúrák, félkész kötetek. Roskadozunk a terhek alatt. Odakint délutáni csúcsforgalom van. Megalkuszunk egy riksakulival, négyen egy kocsiba zsúfolódunk könyveinkkel, papírálarccal, plakátokkal. S irány felmálházva a zajos panelszeráj.
Egy órácska pihenő után indulás a Magyar Intézet fogadására. Egy óra elegendő, hogy kiderüljön: én inkább maradok. Lázas vagyok és ráz a hideg. A tünetek szerint lehet ez akár mocsárláz is. József András, Mariann meg Judit minden pénteken beveszik a malária elleni gyógyszert. Nekem nincsen. Mi több: utazás előtt nem oltattam be magam kolera, tífusz és vérmérgezés ellen. Keserű kuruckodásom ilyen véget ér. Pihenni, gyógyulni? Itt? Zeng, bőg a szeráj áthömpölyög egymáson egy sportmérkőzés (tévéközvetítéses) zaja s a rádió édeskésen bömbölő daláé, egy kalandfilmé, meg odalent a konyhában iszogató, dorbézoló személyzet lármája, káromkodása.
Késő éjszaka érkeznek meg Józsefék. Elfogyott az ásványvizem, s innék, innék. Kerítenek gyorsan két üveggel is. Kedvességüktől meghatódom. Látom Mariann szemében a riadalmat: vajon meglábolom-e élve Indiát?
December 15.
Korai ébredés után indulunk a Wishwajatan jógaásramba, ahol gyógyítás és jógaoktatók képzése is folyik. De most a reggeli gyakorlást szemrevételezzük. A háromkerekű vezetőjének értelmi képessége igencsak szerény, útközben többször megkérdezi, hová is megyünk, nehogy félreértse. Megáll, érdeklődik, rettentően fél attól, hogy eltévedünk. Fázós nekem még ez a reggel, bár, hogy megértem, ezért hála. Némi lappogás, sunyi feszülés a gyomor tájékán meg a fejemben. Nézzük a jógázókat. Csalogatnak, ha netán kedvünk támad, álljunk közéjük mi is. Szorítanak majd helyet a gyékényen. Köszönjük, mi már megvagyunk vele. A légzés és a meditáció oktatója közben válaszolgat kérdéseinkre. Ászanákkal, vagyis testtartásokkal, légzéserősítő gyakorlatokkal gyógyítanak. De segítségükre van az elmélkedés is. Erre egy külön terem szolgál. Tegnap már bekukkantottunk oda: kopár helyiség, gyékénnyel és ülőpárnákkal. Girish Dzsa, a jógaoktató elmondja, hogy neki több mestere is volt, s igyekezett mindegyiktől a legjobbat eltanulni. A kérdésemre, hogy milyen módszerrel meditálnak, azt feleli, hogy meditáció csak egy van. S ehhez teljes nyitottság és testi, idegrendszeri elengedettség szükséges. Arra készít fel a hatha jóga. Más oldalról próbálkozom. Mantráznak-e? Ők nem. A légzésfigyeléssel jutnak a belső tér mélyébe. Ez a figyelemösszpontosítás és az azonosulás iskolája is. A jóga azt adja a tanítványnak cserébe, amit a követő odaad magából. Amennyit elengedünk fölöslegeinkből, a megüresedett teret megtölti a tiszta tudat. Vagyis a tudatosság maga a tér. A gyógyulástól a megvilágosodásig vezet az út. A jóga, bár eredetileg nem ez volt a feladata, kitűnő betegségmegelőző, egészségmegőrző módszer. Eredményes iskolai oktatása is. Segít a tanulóknak, hogy a helyes testtartást megőrizzék, hogy ne romoljon a látásuk, erősíti a figyelmet, elmélyíti, átlelkesíti a légzést, vagyis segít visszatalálni igazi önmagunkhoz, belső forrásunkhoz.
A jógaoktató után a természetgyógyász Sharma úrral beszélgetünk újra, aki elhívta erre a reggeli találkozóra az öccsét is. Az ifjabb Sharmának gyógynövényfarmja van a Himalája tövében, onnan gyűjtik a herbát. Gyógyszermintákat ad, megmutogatja színes gyógynövényképeit, a gyógyító készítményeket. Ha megnyerik tetszésünket, s ha otthonról érdeklődés mutatkozik, ők szívesen szállítanak. Nézzük, itt van ez a gyomorsavtúltengést, nyombélfekélyt, gyomorhurutot is gyógyító kapszula, ez meg a bőr allergiák ellen hasznos, ez köhögés elleni gyógyszirup. Oda-odafigyelek, de ez inkább a gyermekorvos Mariann és József András tiszte, övék az ebbéli gond meg a dicsőség, jutalom és hála.
Az Air India társaság egyik irodájában láttamoztatjuk repülőjegyeinket, s mivel közel a Connaught Place bazársora, leereszkedünk a föld alatti labirintusba. Ajándékvásárlás az ürügy. Nézelődünk, alkuszunk, nekem egy kicsit sok ez a tömeg, az ételmérgezés utóhatásait még érzem.
Józsefék otthon jóízűen falatoznak, én maradok a koplalásnál, a láz tüzét szítom tovább, hadd égjenek mihamarább a maradék mérgek. Nyilván az utcán elfogyasztott csicseriborsó és a lángos volt romlott, s ettől lettem beteg. Élek tovább ásványvízen meg a büdös delhi levegőn.
Délután Ó-Delhibe megyünk. Ökrösfogatok, luxuskocsik, lovas szekerek, motoros riksák, szamarak, kutyák, kecskék. József és Mariann itt vásárolnák jegygyűrűjüket, s ezért az aranyműves negyed boltocskáit járják. Mi Judittal hamar elunjuk, hogy az utcán ácsorogjunk, várakozzunk a lökdösődő emberek közt, várva a társainkat. Ezért leszakadunk tőlük, mert látjuk, hogy ez a vásárlás hosszú időbe telik, s megyünk a magunk külön örömei után. Amit vásárolunk: biciklilakat, füstölő rudak, gatyamadzag. Egy utcai árusnál veszek két kézi szőttes tarisznyát. S ez az utolsó ebbéli örömöm, mert a vásárlás után észreveszem, hogy kis bőrtárcámnak benne vagy négyszáz rúpia költőpénzzel lábakelt. Vagy kiesett a rossz villámzárú táskából vagy pedig kiemelte egy enyveskezű ember. Vége a költekezésnek. Nézzük hát a bambuszbotos katonákat! Ők a rendfenntartó erők. Ó-Delhi ugyanis veszélyeztetett városrész. Most különösen, amikor lázas hindu kezek órák alatt szétrombolták Ajódhja muszlim mecsetjét. S itt található India legnagyobb muzulmán mecsetje, a Dzsama Maszdzsid. Az ezerhatszázas években épült vörös homokkőből és fehér márványból. Bevásárlás közben látni kupoláját, ide-ide villan egy kupolarészlet vagy minaret.
Még egy nap itt, a holnapi. A követségiek vagy a Magyar Intézetből segítenek, hogy csomagjainkkal kijuthassunk a repülőtérre. Búcsúzásképp előtte könyvbemutatóra vagyunk hivatalosak (egy füzet jelent meg Körösi Csoma Sándorról angolul, ezt mutatják be). A magyar Intézet állította össze különféle dokumentumok alapján. Dögnehéz, degesz csomagok várnak ránk, könyvekkel, fehérneművel, ruháinkkal és ajándékokkal tömve.
December 17.
Nehogy ellustuljunk: hajnali ötkor ébreszt egy zajosan távozó család, gyereksírással, zörgéssel, ricsajozva távoznak közülünk. Visszaalszom még egy kis időre. Fölébredvén gyomormosás; kívül-belül megtisztítom magam. Az ételmérgezés utóhatásai múlóban, békésebb lesz majd a búcsú. A takarítólegények korán ránk zörgetnek, igyekeznek megsürgetni távozásunkat. Nem mintha vendégmarasztaló lenne a hely. A pénzt már megkapták a szállásdíjért, s éreztetik, hogy kívül tágasabb. Lélektelen, pimasz banda, íme az elköszönő szvaink. A Magyar Intézet délután kettő tájt kölcsönzi autóját, de semmi értelme itt kuporognunk, ahonnan már kinéznek. Bérautóval megyünk tehát a Magyar Intézetig, itt megszabadulunk csomagjainktól, majd egy-egy pohár ásványvíz, tea. Telefonálni próbálok U. Katinak, aki meghívott hozzájuk, mert szeretne rám bízni néhány apróságot. Ajándékok, mütyürök, s egy kézitáska készlet, matrjoska módra: táskában-táskában-táskában-táskában-táska. Maradék gombás tészta és gyümölcs az ebéd Katiéknál, jó étvággyal falatozunk, majd kifekszünk a tetőterasz dikójára az áldott decemberi napra.
Hat órára bekocsizunk az Intézetbe. Könyvbemutató címén önmutogatás, sok-sok fontoskodó, üres beszéd. Majd koktélparti egy éremkiállítás tárló között. Italbűz, dohányfüst. Még mindig kényes vagyok a szagokra. Egy hindu asszonyság törleszkedik hozzánk, bemutatkozunk, a családja több nemzedék óta keresztény. Pár mondat után gyorsan a témájára tér. India, úgymond, túlnépesedik, a családokban sok a gyerek, s ettől szűkösen élnek. Az indiai nőknek korlátozottak a jogaik. De hát pont itt, ahol nő volt hosszú ideig a miniszterelnök? Szabályt erősítő kivétel, s ettől még szembetűnőbb az indiai nők ellehetetlenülése. Kiderül, már könyvet is írt a témáról, s egymásra is találnak csapatunk anima szakértőjével, aki vagy másfél hónapja a delhi világkonferencián is a női lélek harcáról adott elő. Judit hálás hallgató, s mi örülünk is neki, egy kicsit hátrálhatunk, visszahúzódhatunk belső párbeszédeinkbe vagy csendjeinkbe. S közben lassan elszállingózik a vendégsereg, ránk hagyva a szagokat, és a sok fölösleges szót, mondatot. Itt kavarognak közöttünk, fölöttünk gazdátlanul.
Mi még leülünk beszélgetni Indiában szolgáló honfitársainkkal, eszegetünk a bundázott zöldségből, olajos magvakból. A sültekből is van maradék. Van, aki inkább ezt kóstolgatja.
L. Imre, akivel Indiáról is beszélgetek hosszan egy fekete lótuszüléses – dzsainista – szobor alatt, most vállalja, hogy kivisz bennünket a repülőtérre. Igaz, még hosszú órák vannak a gép indulásáig, de majd szundikálunk, pihenünk a várótermi padokon.
Elszállítanak bennünket csomagostól, aztán L. Imre magunkra hagy. Kisvártatva becsekkoltatjuk csomagjainkat, ami átvilágítást jelent, rákerülnek csomagjainkra, útitáskáinkra az Air India feliratú kék szalagok, s már csak egy dolgunk marad: a várakozás. A gépünk hajnali öt előtt indul, s most még éjfél sincsen. Befizetjük az itt szokásos kilépési összeget (300 rúpiát fejenként), és letelepedünk málháink mellé. Odakint a füstüveg mögött turbános szikhek csapata vár valakire. Nyilván most érkezik, s alighanem fontos ember lehet. Ide a váróba ugyanis csak érvényes jeggyel vagy külön engedéllyel lehet belépni. Egy muzulmán férfi idegesen tépdesi le kis kofferjéről a kék szalagot, s dohányzik dühösen, s ettől még ingerültebbé válik. Fölhergeli magát, a földre veri a hamut, füstöl, lefirkant valamit egy papírlapra, nyerssárga bőrcipő a lábán, barna a nadrágja és virágos az inge.
Míg honfitársaim szundikálnak, én élőképeket gyűjtök az ittlét utolsó óráiból. A forgalom úgy negyedkettő tájban megcsappan, de rendületlenül villognak az induló gépeket jelző lámpák. Lám, innen szinte minden jelentősebb világváros elérhető: Tokió, Párizs, London, Moszkva, Amszterdam és Szingapúr.
De megtapasztaltuk magunk is, hogy ha valaki repülővel megérkezik, még nincs ott. Ha nagyobb időeltolódás van az övezetek között, szervezetének át kell állnia, s ez legalább három hét. Az idegen nyelv, szokások, műveltség, észjárás, ételek, ízek, illatok, szagok a próbák újabb sorát jelentik. A repülő megrövidíti az utat, de növeli a beilleszkedés zavarát. A leszállóra hirtelen, egyszerre tör rá az idegen lét. Van ebben a gomolygásban halál, újjászületés…Nos: átváltozás mindenképpen. Az idő meg az örökkévalóság egymásba zilálódik. Az idő káprázatán átüt a keletkezés nélküli.
De mi még itt szuszogunk az időnkben, sőt egy idegen váróteremben. A röptéri ajándékboltban minden megvásárolható, ami a városi nagybazárban is, ám ott az itteni árak többszöröséért. A takarítóember nagy tollseprűjével járja a termet: maga előtt tolva a cigarettavégeket, papírhulladékot. Egy nő idebentről kiinteget a turbánosoknak, kezét rátapasztja a füstüvegre, az éjszakára, válaszul a szikhek is megbolydulnak, mosolyognak, integetnek befelé lelkesen.
A biztonsági csomagvizsgálatra több helyütt is sorakoznak emberek. Mindig van új utas: megérkezőben vagy távozóban. Egy nő a pénztárhoz sorakozva bankókkal legyezgeti magát, megbámulom: vibráló, nyugtalan szépség. A csapatunk két nőtagja bőrszékekben elnyúlva vagy kuporogva szundikál, alszik, József András meg most éppen fölébredt. Nézelődik álmosan.
Szemrevételezi ő is a málhákat, csomagokat. Vannak itt bőr meg vászon remekművek, de látni vasládát, kemény kézitáskákat, hátizsákokat, nagy vászontarisznyát, szütyőt, kartondobozokat meg fonott kosarakat is. Az emberek is ugyancsak sokfélék. Találgatom, hogy kik lehetnek. Talán hittérítők, bankárok, lélekkeresők, diplomaták, világpolgárok, és a gyerekek, álmosan, de gyönyörűen, hindu apó leplekben, feleségestül, kínaiak, szikh csemeték, fejtetőn fekete rongyburokban a hajkontyuk rejtezik, s az ortodoxoknál marad mindhalálig nyíratlan. Közben a fekete úszósapka szerűség a felnőttkorban turbánná változik. Itt most sárga, piros, fehér, rózsaszín meg bordó színű is van belőlük. Oldalt tekintek, egy európai arc a füstüveg mögött: szőke nő, vastag, világosbarna kötött kabátban, mellette mongolos arcú párja. Néhány kendőbe bugyolált hindu eltávozik az ablaktól, egy arany fülbevalós, elegáns zakós, arany óraláncos férfi kiinteget, s kötött kabátos szőke nő férje viszont beinteget (más valakinek). Két szikh fióka a biztonsági pultnál, fehér selyembúbbal a fejtetőn, a sötétzöld ruhás takarító ember szemetet összesöprő körútján megint hozzánk ért, most piros kukát tol maga előtt, a hátára számot varrtak (84), megbámulja az alvó Judit macskanadrágban feszülő fenekét. Majd söpröget tovább. Muhamed úr, aki pár széknyire tőlem minden levelét megírta és rózsaszín borítékba zárta, rágyújt megint, maga mellé hamuzgat, füstöl a bajuszkája alatt dühösen. Odakint az éjszakában újabb arcok: egy tagbaszakadt indiai férfi, bordó meg zöld száriban a párja, és viseltes, barnásszürke kendőben nők. A dohányzó úr, látva, hogy fintorgok, arrébb húzódik egy székkel. Na de a bagófüst nem megy vele.
Az indulás előtt órákkal ellenőriztetjük és leméretjük úticsomagjainkat. Az egyik tisztviselő azt mondja, túl sok a kézipoggyászunk, apasztani kéne a számukat. Átrakni néhány holmit a feladni valókba, amit megtéve rögtön túlsúly jelentkezik. Lám, a szabálytalankodók! A tisztviselő felrakatja minden egyes csomagunkat a mérőszalagra, elképesztő a túlsúly! A bajuszos, kész-mosolyú fiatalember nem enged, a túlsúlyos fizessen, vagy nem mehet tovább! De a pénzünk kérem, elfogyott. Erre a tisztviselő azt javasolja, keressünk az utasok között olyan társat, akinek csak kis kézitáskája van, s így a túlsúlyunkat magára vállalhatja. Lesbe is állunk. S mit ad ég, jön a megmentőnk. Az amerikai úr szívesen fölvállalna fölös kilóinkból, de ekkor újabb kifogás a vámos részéről, mert a felajánlkozó nem Budapestig, csak Frankfurtig utazik. Egyébként az Air India gépének is ez a végállomása. Próbálunk érvelni, jobb belátásra bírni a szőrös szívű mosolygós bürokratát. Hiénamosollyal újra pénzt kér. Dollár? Nincs dollárunk! Ha nincs, akkor mégis mennyi van? Ötven vagy hatvan rúpia apró. Az alku ezen megfeneklik. Újra elmondjuk, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok megerősítésén fáradoztunk, s amit csomagjainkban viszünk, mind szükséges holmik: könyvek, papírok, ajándékok. Le vagyunk intve. Sőt átvilágíttatják kézitáskáinkat is. Újabb egyezkedés. Ingerültek vagyunk, de ők is. Mi menni szeretnénk csomagjainkkal, ők meg pénzt akarnak. Dollárt vagy rúpiát szeretnének. Elő azzal a dugipénzzel! Honnan, édespofám? Az utolsó háromszáz rúpiánkat itt fizettük be a repülőtéren. A többi, ami maradt: zsebpiszok. Ücsörgünk a mérőszalag közelében. Én jegyzetelek. Judit segít kitölteni egy helybelinek a vámnyilatkozatot. Végső elszánásunkban a vámosok főnöke elé járunk társulatunk három tagja. Én maradok a csomagoknál őrizőként. Kelet-nyugati intézet terve, névjegy, jungiánus pszichológia, kultúra, kapcsolatok, a Magyar Intézet támogatása, udvariasság. Az akadály ezennel felszámolva, unják már az egyezkedést. Hurrá, málháinkat a futószalagra! Kitölteni gyorsan az űrlapokat, és irány az útlevél- meg vámvizsgálat. Kézitáskáink újra átvilágítva, biztonsági fémvizsgálat, motozás, s mehetünk tovább egy kisebb váróig.
Közvetlenül a kijárat előtt várakozunk, odakint a repülőgép, s mögötte az éjszaka. Két tolókocsis asszonyság mellett a segítők várják, hogy megnyíljon az üvegajtó.
Végre elindulunk a gépbe. Leülés után jön a légikisasszony tálcájával, rajta szájízesítő magvak, cukorka és gyümölcslé. Fejemen a fülhallgatóval zenét hallgatok a reggelig. Ekkor fűszeres darát hoznak gyümölcssalátával. A repülőrádió ötös csatornájának rágái reggeli után is. A nyolcórányi repülőút alatt majd nem végig fülemen a hallgató, ismétlés is adódik, mi több bele is szundítok néha. Zenében lebegek a felhők fölött.
A repülőmozi vásznán reklámfilmek. Egy világosbarna fürtös hajú fiatalember fogalja el heverve a négyes ülés három székét. Mikor ő felébred, felül. Ledőlök szundítani én. Nagy békességre és szitárszólóra ébredek a gépmadárban. Mindenkiből ez a zene árad, s ezt hordozza mellettünk tálcán a zöld és lila selyeminges légikisasszony. A repülőmoziban most egy angol filmvígjáték pereg a kétbalkezes gépkocsivezetőről. Az utasok iszogatnak, ki kávét, ki üdítőt, előttem balra egy német utas töméntelen dobozos sört meg röviditalt (jégkockákkal). Pocakos ember, nehézkes, szorongó légzéssel.
Ebédre még egy kis jóság Indiából. Tésztában sült sajtféle, vagyis panír, vegyes zöldségtál, savanykás tej, mazsolás édesrizs olajos magvakkal. Ásványvíz, zsemle, vaj, s kínálnak kávéval, teával. A felhők feletti étkezéshez tiszta, finom táplálék ajánlatos, már-már angyali muzsikájú gyümölcsök, mesésen elroppanó magvak, simogatóan éltető zöldek. S fogadásukra pedig figyelmes, odaadó nyelv és test, hogy könnyűség, fény meg lengeség támadjon bennünk, kétlábú tollatlan madarakban.
Józsefék elkérik az evőeszközöket emlékbe, s már egy teljes készlet gyűlt össze a két étkezés alatt: hat kés, kanál, villa s ugyanennyi kiskanál.
Rága hallgatás. Frankfurtra is ezzel szállunk. Simán földet fogunk. Busszal gördülünk pár száz méternyit a kettes terminálhoz. Innen indulunk majd Tovább Budapestre. Várótermek, vizsgálópultok, kapuk, csipogók, képernyők, bizalmatlanság, kényelem. Kinyújtózunk egy indulás-közeli váróban, ejtőzve oda-odakap szemünk az induló gépeket jelző táblára. Micsoda forgalom! Olykor négy járatot is indítanak egyszerre. Innen valóban elérhető a világ minden tája. Mi lenne, ha most inkább Tokióba repülnénk Ferihegy helyett? Vagy Amszterdamba. Vagy inkább Temesvárra? De marad Budapest. A Maléves pultnál beszállókártyát kapunk, s így besorolhatunk a mi várónkba. Itt már otthoni arcok, de valahogy vidékiesnek, szűkösnek érződik minden. A locsogás, a cigarettabűz nem kelt bennem honvágyat, sem a sunyi tekintetek, s a megjátszott előkelőség, az úrhatnámság. A gépünk is azt mutatja, hogy a szűkülő lehetőségek földjére, egy amputált országba tartunk. Az ósdi büfékocsi betölti a széksorok közti keskeny folyosót, csörömpölve bukdácsol söreivel, kólásüvegeivel, borospoharaival. Az ételből alig van választék, a takarékosság jegyében húst kínálnak hússal, de még kallódik valahol egy vegetárius étcsomag. Köszönöm, az nekem pont megfelel. S amikor az újságos kocsiról leemelek egy napilapot, elolvasom a vezércikk címét, megcsap a mucsaiság. Az újságot leteszem magam mellé, és inkább nézem odakint a felhőket, és a meg-megvillanó barnás hegyvonulatokat alattunk.
A nap úgy lobban meg a levegőben, hogy szivárványgyűrű keletkezik, s ezen át bukva hullunk bele a fehér pamacsokba.
Simán fogunk földet.
Vámvizsgálat nincs. A csomagjaink mind megvannak. Telefonálnom kéne, hogy megérkeztem. A készülékek egy része nem működik. Mellettük a székekben lebzselő bérautósok, valakit szidnak éppen, kocsis módra mocskolják gyakorlottan. Közben pöfékelnek, büdös mellettük a levegő, hadd érezze létüket ez a szerencsétlen, képmutató, legjobbjait lepisszegő nyomorult ország. Hadserege nem védheti meg a belső romlástól, az önpusztítóktól, önsorsrontóktól, nehéztüzérsége aligha riasztja el a balsorsot. Az utasok s az őket várók úgy lökdösődnek a kijárat felé, mintha ezen múlva az üdvösségük.
Hazaértünk.
