1992. November 6.–7.
Mennyit ábrándoztam, álmodoztam róla eddig. Milyen is lenne, ha jó szerencsémben egyszer odautazhatnék? S mi hatna majd rám az elemien vonzó titokból, Indiából?
Most a követségi mikrobusz egyik ülésén gubbasztok fázósan, s kocsink rohan az út baloldalán, hindu vezetőnk rátülköl minden vélt vagy valódi akadályra. Száguldunk veszett sebességgel az angolos oldalon, odakint mellettünk a hajnalodó város, vályogviskók, útkereszteződések, vállkendőbe burkolózva ketten osonnak át az úttesten, akár a kísértetek. Nem tudom, nők-e vagy férfiak.
Folyton tülköl a társaskocsink, s valaki közülünk arról okoskodik, hogy az előzési küzdelemben mindig a nagyobb jármű a győztes, a kisebb enged és kénytelen hátrahúzódik. Most itt még ez a magyarázat is álomba való, így, ahogy most ez hallatszik, mintha nem is tapasztalat lenne, hanem inkább képe, jelzése valaminek, mintha fölébrednék álom közben, s nem ott, ahol elaludtam, sőt álomba ébrednék váratlanul, egy zajos álomképbe. Az események történnek velem, lelkiismeretemre van osztva, hogy mit teszek egy-egy helyzetben. Szokatlan, furcsa, ismeretlen, néha túli itt minden, de nincs különösebb veszélyérzésem, a hirtelen kanyaroknál, váratlan fékezésnél megmarkolom az ülés karfáját, és kitekintve képtelenségnek tűnik, hogy jobbról suhannak el mellettünk a szemből jövő járművek.
Honnan is jötten? A repülőtéri folyosók képe még bennem, az átrázódás folyamata, óráinkat előreigazítjuk ötödfél órával, várakozunk, míg a csoportunk hovatartozása tisztázódik és megpillantjuk vendégváróinkat a követségieket. Így igazgatjuk magunkat a térben és időben. S közben a hangzavar: angolra emlékeztető beszéd, s még számomra is árulkodó az idegen akcentus. Öten vagyunk csoportunkban, ebből ketten a delhi Szociálpszichiátriai Világkonferenciára jöttek (József András és jegyese Mária), a tolmácsnőnk, Judit is előadó, de neki már nem jutott minisztériumi szállás, étkezési kedvezmény, kanadás magyar természetgyógyászunk pedig a maga költségére van itt, jómagam a vendégek vendége vagyok; étkezésemet, utazásomat a barátaim fizetik, ígérik, kapok némi zsebpénzt is, s végső szükség esetére hoztam magammal egy kis tartalékot, erdélyi író barátom ajándék százdollárosát. De most még a gondok árnyéka sem látszik, mindent eltölt ez az álomszerű, de ricsajos, tülkölős, harsogó nevetéssel kísért bevonulás. Az álmom Indiáról most valósul. Ez az érzés hosszan tart, a mélybe ereződik, időzhetek benne, miközben átveszem köszönettel a követségi ember által hátranyújtott papírpénzt, nézegetem, egy részét továbbadom a mögöttem ülőknek, megszámolják ők is, hogy megvan-e; álombeli ez a papírbankó is. Hasztalan tűnődöm, miért nem érzem magam odaát: az időeltolódás, a forgalom szokatlan iránya nem fedik le teljesen ezt a köznapi csodát, hogy most a delhi repülőtérről robogunk befelé a városba, s most meg egy szálloda udvarára hajtunk parkoló autók közé, feltűnik egy álmos portás, két útitársunk kiszáll, mi Ferenccel, Judittal megyünk tovább; hirtelen egy mellékutcába fordulunk, megállunk az egyetemi vendégház előtt. Szóval diákszálló. A követségi ember fölcsöngeti a portást, beíratunk a vastag vendégkönyvbe, s aztán a férfiak elkülönítve elfoglalhatják szobáikat.
De most hirtelen csörömpölve áttörik az álom üvegfala, hogy a képtelen helyzetről fölébredjünk. A nevemet hallom az éjszakában. Kilépek, s Judit ott áll szerencsétlenül a lépcsőn, fáradt és esett, csalódottan, sírógörccsel küszködve, és ahogy meglát, már dől is belőle a panasz és keserűség. Márpedig ő innen el akar menni! Itt nem alszik semmiképpen. Végigállja inkább az éjszakát, de nemhogy lefeküdni, leülni sem képes ezen a helyen. A lepedője tépett, hanyagul mosták, a pokróca mocskos, foltos meg nyilván szúrós is, talán még bolhás is. Borzalom! Szörnyűség! Áll a lépcsőn égő szemmel, vigasztalnám, de nem jön a nyelvemre csillapító szó, az én cellám sem különb, fáradt vagyok, s égek még az utazás lázában. Az a nagy távolság morajlik, makog bennem, ami az elhagyott otthon, a tömbház ismert szürkesége és e közt a Guest house között van.
Hajnali öt. Nálunk most van éjfél. De hát a nálunk most itt van, egyszerre éjféllel és hajnali öttel. Mindhárman vackunkra húzódtunk, fölöttem egy szúnyog döngicsél, zilikél, odakintről autótülkölés, morajlás és madárcsicsergés együtt, Bábelünk egyetemes nyelve, már otthon megtanultam. A szúnyog a maga módján üdvözölne, rámszáll, elhessentem, s bekapcsolom a mennyezeti légkeverőt, hadd hajtsa el a hívatlan vérszívót. A folyosóról már az ébredő szerájunk zajai, sattyogó, botorkáló emberek az ajtóm előtt, köhögések, kurjantások, egy-egy hirtelen rikkantás, a nyitott közös fürdőszoba teréből harákolás, vízcsobogás s a napot indító tisztálkodás hangjai. Szombat reggel van.
Európa fia itt ül, formát találva ebben a formátlanul kavargó gondolat- és érzésvilágban, itt mélázik égő szemmel, térdén jegyzetfüzete, a maradék Attila forrásvíz cellája asztalán, az autók, motorok zajába fonódva híg indiai zene sejlik, ajtócsapódások, ismeretlen szagok törnek befelé, és elremegnek tőlem a betoncella falai és vele a kinti udvarba csorgó fény és a kinti házak.
Az alvás helyett forgolódás, az idegenbe került védtelen lény fáradtsága és készenléte.
Délután már elfoglaltságunk is van. A külváros egyik egyetemi kórházában, egy ajurvédikus módszerekkel gyógyító intézményben mulatjuk időnket. A boncteremtől kezdve a helyi gyógytárig és könyvtárig bebolyongjuk vezetőinkkel az épületet, érezve a régit, a különöset, a számunkra mesebélit. Amikor például a gyógyszerész, egy alkimista jelenet megképződéseként hosszú ősz szakállal, bő köpenyében feltűnik rácsos ablaka mögött, mellette és mögötte pultokon, asztalokon mozsarak, üvegcsék, tégelyek, növénykupacok, bogyók, kristályok. Vizslat a szemünk: egy márványtáblára bukkanunk, s erről megtudjuk, hogy a kórházat „Mahátma” Gandhi alapította 1921-ben.
A gyógyfüvek a kórházat övező kertben teremnek, a főorvos és udvartartása büszkén mutogatják a gazdaságukat. S egyszerre váratlan zajt hallva megtorpanunk, és tátott szájjal fölbámulunk az egyik pálmafára: egy mókus füttyög ugyanis fölöttünk. Az apró állat megtévesztően madárszerű hangokat hallat, és bozontos farkával kíséri magát, ütemesen csapkodva az ágat, amiben éppen megkapaszkodik. Kísérőink nemigen értik, mi ejtett bennünket ilyen váratlanul bámulatba, csillagot, ufót látunk-e a nappali égen. Amikor a következő pálma alatt megint megtorlódik a menet, mert a füttyögő mókus megállítja a vendégeket, a vendéglátóink elmondják, hogy itt ezek a füttyögő szőrmókok mindennapiak, szokásosak, rengeteg él belőlük a fákon, s mutatják is tovább édenkertjük növényeit, megnevezve a nyugtatásra, vértisztításra, sebgyógyításra alkalmas füvek sorát.
Hazamenetel után rövid, alvást pótló lazítás, nehogy egy órát is hiábavalóan töltsünk, aztán tisztálkodás, ejtőzés József és Mariann fürdőszobájában, majd együtt indulunk a magyar nagykövetségre. A követség emberei szeretnének mindent tudni utunkról, terveinkről, de még a javában mi is bizonytalanok vagyunk. A főkonzul ismeretségben van József Andrással, szurkol, hogy ne ragadjunk be ittlétünk alatt a sárba. Csillapítja túlzott reményeinket, de fölajánlja segítségét, ha elakadunk valamiért valahol. Végigjárjuk a követség telepét, s köröttünk sötétben pihen a diplomatanegyed. Kikerüljük óvatosan a kerti úszómedencét, a mellette hagyott nyugágyakat, gyermekjátékokat és botorkálunk a fák alatt. Hazaérve a követségről még mindig korog bennünk az ismerkedhetnék. Vendégházunktól pár száz méternyire kis üzleti negyedre bukkanunk, a neve Bengáli Market, nézegetjük a kirakatokat, az édességbolt meg a zöldséges áruját. Egy kis kerülővel indulunk haza. S nekünk már ez is kaland, hogy nem az idefelé megtett útvonalon megyünk a diákszállónkba. A fürdőszobában egy Bangladesből idekerült mérnök szólít meg. Az ott élő egy százaléknyi hindu egyik – értelmiségi – tagja. Azt mondja, magazinokban, képes hetilapokban ő is közölt már apróbb írásokat. Imádja a festészetet. Amikor kérdez s várja a válaszomat: szeme és arca is ragyog. Addig jobbára csak gyerekek hallgattak ilyen lelkesen, nyíltan engem.
November 8.
Kevés alvás után gyomormosás (magyarán: hányás, öklődés) hangja ébreszt, vízzubogás, rikkantások, autómoraj. Jelződik megint, hogy kint már zajlik az élet, s nem tudok visszaaludni. Vár a sok látnivaló. Hosszan, kedvvel végzem a jógagyakorlatokat, föltámadok. A hely szelleme, noha óriás városban vagyok, bár a 10–15 méternyire lévő betonfal mögül állandó a morajlás, delhi ébredése jó hatású.
A bőséges, fűszeres reggeli fölébreszti a gyomrot is, s fölkészít az elkövetkezők meglábolására. A nagykövetség kocsija visz ki bennünket a Kutab Minárhoz (ez egy tizenharmadik században épült 70 méter magas torony), az első muzulmán építmények egyike itt Delhiben. A hódítók már hat évszázada is előre és a magasba törtek, s ehhez lerombolták az útjukban álló hindu templomot, s az anyagát nyilván felhasználták a tornyukhoz. Ennek lábánál egy mecset. S látjuk, amire az útikönyvünket olvasva már kíváncsiak voltunk: az ötödik században a Csandra Varman által állíttatott vasoszlop, szanszkrit felirattal, és körötte a fényképezkedni óhajtókkal, vezeklőkkel, kíváncsiakkal, seftelőkkel, zsebesekkel. Ebben a műemlékcsoportban található a nagy alapozású és néhány szintjével elkészült torony, az Alai Minár (26 méter magas), építője halála után emígy csonkán maradt.
Délután kirándulunk a városhoz közeli Szuradzs Kundhoz. Valaha itt feltehetően naptemplom állt, az amfiteátrum nézőteréhez hasonlatos lépcsők lejtősen egy kerek tóhoz vezetnek, ez itt a természeti színtér, most a Nap tükröződik benne, éjszaka pedig nyilván a Hold meg a csillagok: jó kis színmű lehet, látványul a türelmeseknek, ráérő idejűknek. Ülni a lépcsők egyikén és nézni, bámulni, szemlélni a tóban, amit az ég játszik gyermekeinek. Szép elhivatás lenne számomra is.
Szökdécselünk a lépcsőkön, sziklaköveken, majd elfáradva letelepszünk uzsonnás szatyrainkhoz. Mikor elfordulunk, nézzük merengve a távoli tájat, az egyik naptemplomi majom észrevétlen közelünkbe lopakodik, kikapja elemózsiás zacskónkból a legnagyobb banánt, fölszökdécsel zsákmányával az egyik közeli fára, és jóízűen elfogyasztja. A földre vetett héjra meg hamarosan rátalálnak a park szent tehenei. Lám, semmi se megy itt veszendőbe.
Egy kígyóbűvölő közelíti, kerülgeti kettős kosarával a tavat és a szabadban falatozó, pihengető embereket. Egy másik hüllőket bűvölő bennszülöttel már idefelé jövet összevetett a sorsunk. Mikor észrevette, hogy közeledünk feléje, letette a földre egyik fonott kosárkáját, fölemelte a fedelét és fújta-nyekergette kígyóbűvölő trombitáját. Szerencsétlen pára a zenére sem mozdult, pihent tovább körbe tekeredve, s ekkor a bűvölője rá-rácsapott pálcájával. A másik kosár fedelének fölnyitása után egy óriáskígyó kúszott elő, s hirtelen megindult elfelé gazdájától. Ekkor a fakír utánakapott és hirtelen farkánál fogva visszarántotta. A látványért némi aprót vetünk a kígyóbűvölő elébe, amit ő kevesellt, ezért kántálva, jajgatva, siránkozva követett, hátha megtetézzük a baksist.
A park eukaliptusz fáiról szedek néhány maroknyi levelet gyógyteának, ha kibírja utunk viszontagságait, otthon megkóstolom.
A naptemplomi parkba jövet egy piacon megállva, bevásárolva megéltük, milyen élmény itt a gyümölcsvétel. A piac zsivaja, a hazaiak csendje után, az árujukat, termékeiket hangosan, kiabálva, kántálva kínáló előadók, majd a fehér szahábhoz (szahib jelentése: úr, uram) csatlakozó kosaras gyerekek, akik kulinak mondják magukat, pénzt kunyerálnak, belekotnyeleskednek játékosan vagy pimaszul az alkuba, és lerázhatatlanok. Megérintenek, megrázzák az inged ujját, nadrágodat, melléd sodródnak, álldogálnak közeledben kitartóan, némán követelőzve, követnek, s aztán hirtelen elébed vágnak, szembe fordulnak veled, mutatják üres mocskos tenyerüket. Ügyesen, gyakorlottan teszik. Mosolyognak, s ettől könnyedebbé válik minden; a játék pénzre megy. A vásárolt gyümölcs alá váratlanul odanyomják a fonott kosarukat, majd ők viszik helyetted, minden alkalmat megragadnak, hogy nélkülözhetetlenségüket észrevegyük. Ők a mi kedves barátaink. S ő Pariksit itt az igazi kuli, a többiek meg, ezek itt mind léhűtők, csalók és csak hamiskodnak. Kísérnek kitartóan, döngicsélve mennek utánad, eléd kerülnek, elmaradnak, s amikor megkönnyebbülten felsóhajtanál, megint visszatérnek. Egyikük kiforgatja poros nadrágja zsebét, mutatja, milyen szegény. A zsebhez egy spárgát is kötött, amely egy könyökrándításra visszahúzza kifordított nadrágzsebet. Akad köztük, aki nem több négy vagy öt évesnél. Bevásárlásunk végén, amikor bekászálódunk a kölcsönautónkba, kedvesen, mosolyogva integetnek utánunk. Jól szerepeltünk meg ők is jól adták magukat.
Délután, ahogy a messzi vendégnek kijár, autóval visznek a Laksmi Narajan templomhoz. Az adományozó nevéről Birla szentélynek is hívják. A huszadik század harmincas éveiben épült. A Laksmi oltárnál fölfestik homlokunkra a piros pontot (a bindut), s a három férfi virágfűzért akasztanak. Ezért persze perselypénz jár. Így Laksmi koszorús magyarként, pirosló harmadik szemmel pipiskedünk a tömegben, a többi koszorús, piros pontos kíváncsiskodó vagy zarándok áramlásában sodródva, tolongva, forgolódva. A kertbe kijutva már nyugalmasabb a benti zsibongásnál, tavak, barlangok, szobrok, magányosan és csoportosan is, oltárok; a fűre telepedve egy hindu szekta tagjai falatoznak, kántálnak, áhítatoskodnak. Végig a kerten, járatlan utakon is egy kamasz fiú kísér kitartóan, azt mondja, fényképezzem le, még, még, valamit nagyon akar, nagyon izgatott a viselkedése. Észreveszem, hogy itt én vagyok a különös, a ritka, más-világi ember.
Hosszan bolyongok, bámészkodom. Amikor kilépek a templomból, a többiek már elfoglalták a helyüket az autóban, a túloldalról sürgetnek, integetnek. Míg nézelődtem, kerestem a kocsinkat, egy utcai árus csapódik hirtelen mellém, kísér, rohamoz, eladni akar, miközben én kétségbeesve keresem az ismerősöket. Az árus elmarad, majd megiramodik, újra beér, egy zsebbe való (szantálból faragott) sakk-készletet kínálgat, majd képeslapokat nyit szét legyezőszerűen, elémvág, hogy elállja az utamat, erre hímzőrámás alkusz pattan föl a fűből, már ketten kísérnek, zsinatolnak, döngicsélnek. Jó bemenekülni előlük a kocsink terébe. Sóhajtva szuszokalódom a többiek közé. S ők nevetve fogadnak.
A Kutab Minárhoz nemcsak muzulmánok, hinduk is zarándokolnak. Gyolcsruhájukban körbejárják a falakat, majd olyik farmernadrágot húzva ruhát cserél, s így jelzi, hogy vége a zarándoklatnak. A tornyokat övező ligetben megcsodálom, hogy egy aszkéta imádva borul le egy dúsabb lombú fa előtt. Tenyérrel megáldja az ágakat, kilép a fa köréből, fölveszi poros gumipapucsát, hanyatt fordul, átveti egyik lábán a másikat és nézi derűsen a lombokon át Visnu kék egét.
József Andráséknak ingyen étkezés jár, örömmel csatlakozunk hozzájuk potyázni. A vacsoránk szamósza (zöldség tésztában sütve). Ízletes finom, fűszeres. Élvezem a szokatlan, különleges ízeket.
Vacsoránk után a Dzsanpat szállóból gyalog indulunk haza kanadás természetgyógyász társammal. Naná, hogy eltévedünk. Csak többszöri kérdezősködés, útbaigazítások után találjuk meg szerájunkat. Míg a napi eseményeket írom ide, odakint a késő esti közlekedés moraja, tülkölés, dudálás. Idebent törődötten, kialvatlanul néznek vissza rám irkámból a szavak.
November 9.
Ahogy szaporodnak itteni napjaink, megnyúlik lassan az alvás hossza is, apránként visszakapjuk megint az idő nélküliségből óráinkat, perceinket. Már–már magunkhoz tértünk. Persze jobb ezt távolságtartóbban, magamra nézve érvényesen megfogalmazni. A délelőttöt kora délutánba fordulón a Connaught Place-n, a vásáros köröndön töltjük. Bolt boltot ér, s itt minden nekünk, az idegeneknek épült, vagyis hát azoknak, akik nemcsak nézelődni, vásárolni is szeretnének, s van hozzá elegendő pénzük. Lemegyünk a piac föld alatti szintjére. Mintha egy útvesztőbe kerültünk volna. Igaz, útvesztőnek ez igencsak zsúfolt és díszes. Meg-megállunk, árakat kérdezgetünk, összehasonlítgatunk, mi hol drágább, avagy olcsóbb, alkuszunk gyakorlásképpen, tudjuk, szükségünk lesz rá még utunkon. S ahogy – elfáradva a nyüzsgő sokaságtól, csurdig telve a látnivalókkal felkaptatunk a Körönd füves részére, a Nehruról elnevezett parkba, jönnek nyomban a cipő- és fültisztítók, térképárusok, vizeskofák, nyak- és lábmasszázst ajánló lézengők, ostort ajánlgatók, alig használt ruhát ránk tukmálgató asszonyok, ételféléket kínálók. S mivel a szikhek éppen vallásuk alapítójának, Guru Nának születését ünneplik, petárdák durrognak, tűzijáték szétszikrázó csóvája villan a távolban, Valaki nekem ütközik, meglök, aztán megint, érzem, aztán ránézve látom is, hogy nő, ezért furcsa ez az erély, ahogyan hozzám csapódik, amikor hátratekintek, kihívóan tekint rám: Jöjjön velem, ha szórakozni akar! Olcsó, tiszta vagyok! Pár száz méter után egy másik nő köszön, egyértelműen az ismerkedés nyitányának szánva. Megtorpanok, közelít. Átgondolom, hogy mit kérdezzek én most ettől a nőtől, elkámpicsorodok, s észre veszem, hogy messzire maradtam barátomtól, utána sietek. Mindenütt külföldiekre vadásznak a felhajtók, szőnyegárusok, a kasmíri boltocskák kufárai. Névjegyet nyomnak a kezünkbe, vagy hívogatnak a közeli bolt felé egy kis ingyenes nézelődésre, megpihenésre, teára.
Így sétálgatunk mi Új Delhi utcáin. A közlekedés angol formájú, de egészen indiai tartalmú, tűvel-heggyel a társaskocsik, motoros riksák, robogók, kerékpárok, meg a köztük cikázva egérutat kereső gyalogosok, dudálás, csengetés, tülkölés, lárma, üvöltés, nyekkenés, a kisebb és gyengébb oldalra szorul, lemarad, a nagyobb és az erősebb jármű a győztes, villan eszembe bevonulásunk hajnalán hallott mondás. De csodálatosképp nincs koccanás, baleset, ütközés, a belső vezérlés, a sugallat még a gépek között is hasznosul, s nem láttam eddig az otthon gyakori ökölrázást, sem dühtől céklaszínű arcokat. Nincs ingerült ráhajtás, sem kurvaanyázás. Áramlik az élet engedelmes és bűzös eszközeivel, a gépekkel egyetemben.
Ferivel kíváncsiságból bemerészkedünk egy vendégszerájunkhoz közeli új hindu templomba, ez inkább nyitott oldalú kápolna, de cipőnket tiszteletlen európaiként nem vetjük le, így aztán megtörténik a baj. Ennyi otrombaságra az újságolvasó templomőr is fölfigyel, az olvasnivalót lecsapva felpattan, hé, ti ott, ez szent hely –holy place –, cipőben, ide, nahát!, hogyan? Kihátrálok zavartan, levetem a lábtyűimet, Feri viszont nem, ő megsértődve támasztja az egyik oszlopot, ott áll mindaddig, míg az oltárra aprópénzt vetek, a többi áldoztai ajándék mellé: van itt virág, gyümölcs, illatos füstölőrudacska, képeslapok, sőt még egy könyv is. A közelben egy másik kápolnácska, ezt csak kívülről vesszük szemre, a bent kuporgó pap észreveszi, hogy nézzük, derűsen villan ránk, mi visszabazsalygunk, s így az előbbi megbántottság ki van egyenlítve. Láthatóan jól megvagyunk egymással hazaiak és vendégek, szentfélék és világiak.
A vásáros köröndről hazafelé jövet ebédelünk is, sokféle fűszeres pácolt zöldséget, zöldborsós rizzsel, utána nádcukorral kevert ánizsmagokat rágcsálunk szájillatosítónak, fogmosást helyettesítendő. Az utcai árusok, akiből itt minden méterre jut legalább kettő, száz métereken át követnek, kántálnak, duruzsolnak fülünkbe, sakk-készletet, vízipipát, fémkorongos öröknaptárt, hímzőtűt meg a hozzávaló rámát, képeslapokat, gandzsát, vagyis hasist, lepényt próbálnak ránktukmálni. Addig követnek, míg megunva döngicsélésüket, duruzsolásukat befordulunk egy aprócska boltba, ha szerencsénk van, ők már nem férnek be, s ha kétszeresen is kedvez a sors, egy idő után megelégelik a várakozást. A játék, az alku viszont nem ér véget: folytatódik a boltossal, szatóccsal. Gyolcsinget, -nadrágot vásárolunk, az újonnan jöttek mohóságával, nehogy elfogyjon, mielőtt hozzájutunk. Most az eladó hatszáz rúpiáért kínálja, végül aztán hosszas alku után a negyedéért megkapjuk, azzal a feltétellel, nehogy eláruljuk másnak, hogy áron alul vettük. Aztán napok múlva kiderül, hogy a szabott árakkal dolgozó kereskedőknél még ennél is olcsóbban adják.
Este a bengálinak nevezett kis piac boltocskáiban vásárolunk, lecsapatjuk a kókuszdió tetejét, a bolti szolga kópés vigyorral végzi a műveletet, örül a játéknak, derűsen mutatja be tudományát. A járdára dobált banánhéjak mellet guggolva szakszerűen dolgozik éles, szablyaszerű késével, miközben a testen tulajdonos öblös székében trónolva, fél lábát maga alá húzva olvasgat. A dió tejét szívószállal kiiszogatjuk. Állok a forgalom közepén, kókuszos ízekkel nyelvemen, nézem odafönt a hatalmas holdat, aztán a itt a földön szemben a Krisnáról elnevezett szatócsboltot, s mindez álomszerű, mintha a képzeletem ömlött, bugyborékolt volna ki belőlem boldog bőségben, és azonnal megvalósult volna. Mintha álmodnám, amit látok, hallok, ízlelek, szagolok, mintha túllátnék azon, ami itt körülvesz, mintha belelátnék minden jelenség mélyébe. Az előttünk elrobogó motoros riksák, az ódon bérautók, a titokzatosan mély női tekintetek, a képeslapokat árusító bolt kínálata, a hosszú bambuszbottal őgyelgő bokszos képű rendőrök, az édességet áruló bengáli bolt kis büféablaka mögött sülő dószák, lepények mintha jelzései lennének valami másnak. Hogy micsodának? Ez az élő és érthetetlen titok. Egy fiatal angol pár sétál velünk szemben, egymásra mosolygunk, na, mi is jó helyen találkozunk; a távoli európai szomszédok cinkossága néhány pillanatra valahol Ázsia mélyén – mesékben, vagy legalábbis egy nem egészen valós térben.
Lám, már vannak tájékozódási pontjaink; lassan-lassan elsajátítjuk ezt az idegen teret – a miénk is lesz. Holnap majd még messzibbre merészkedünk betonfészkünktől, celláink rendetlen magányától.
Ahogy ballagunk hazafelé az utca friss tehénlepényeit kerülgetve, oldalt a dévanágari írásjelekkel telifirkált falak mellett, egy hűvösen megrebbenő szellő hozza a gondolatot: milyen, hanyatló, végnapjait élő Európa, az a távoli földrész. Vajon ki gondolja ezt bennem?
November 10.
Megint a Connaught Köröndön őgyelgünk, s innen egy nyolcszemélyes iránytaxival kipöfögünk Ó-Delhibe. A keszeg honi fenekek alá tervezett üléseken bizony egy kicsit szűkösen vagyunk, de a létszámnak meg kell lennie. Ez itt szabály. Szorongunk, szoroskodunk. Jól fejlett európai (vagyis magyar) énünk két türelmes hindu között. Nem fészkelődnek, megelégszenek, annyi hellyel, amennyi jutott nekik. Jó kiszállni innen. Végigjárjuk a Vörös Erődöt, a Lál Kótot. A mogulok építették negyedfélszáz éve. A vörös homokkő falak tövében kis vidámpark, zakatoló hullámvasúttal, kattogó körhintákkal. Míg a körbástyához jutunk, a motoros riksák vezetői valóságos rohamot indítanak ellenünk, s ez itt az erőd mellett, ugye, régi szokás, a gyümölcsárusok harsogva kínálják portékájukat. A körbástyát megnézzük, utána megint árusok, boltocskák sora. A nagy csarnokhoz füves térségen jutunk, ezen túl valaha csak nemesek juthattak. Ma mindenki, aki befizeti a belépti díjat. Márványcsarnokok, lakosztályok, üresen, kopáran. Tapogatom a követ, a szemem az íveket, formákat rajzolja, Feri barátom odalent a várfal tövében a kígyóbűvölőt bűvöli, fényképezi: őt meg egy kíváncsi csoport bámulja. Nem tudom, mi vonzza őket a körbe, a fehér bőrű, vékony lábú idegen-e, vagy a bűvöléssel mindannyiszor sikertelenül próbálkozó álfakír. Járom a pavilonokat, nézem márvány mintázatukat, majd az egyik ablak márványrácsain át a Jamuna folyót. Bennem most ért földet a mítosz, s költöznek ki egyfolytában erődítményükből beton és üveg palotáikba meg bazárjaikba a hódítók.
Sétálunk az óváros szűk sikátoraiban, boltok egymás hegyén-hátán, tehenek, girhes kóbor kutyák, macskák, egy-egy eliramló patkány, gyerekek és emberek, rengeteg ember, áramló tömeg, forgatag, létforgatag, szamszára, sodor magával az élet örvénye szagokon, mosolyokon át, kupolák, cukornádlevet mérők asztalkái előtt. Egy függöny mögött fogat húzó felcser tekintetével találkozva újra visszakerülök a szenvedés világába. Lefolyók bűzével az orrunkban felülünk egy motoros riksára, s így jutunk vissza szállásunkra.
Judit szól, hogy üzenetem van. A portán félig hindi, félig angol betűkkel leírt női név mellett egy szám: hívjam föl, mert okvetlenül beszélni szeretne velem. Ki a csoda lehet ez a Catherine? Hamarosan kiderül, hogy egy budapesti nőismerősömet sodort ide a sorsa, a magyar nagykövetség révén jutott címünkhöz, illetve telefonszámunkhoz. Szívesen találkozna velem. Egy óra múlva ide is érnek, jó? Egy itteni újságíró ismerősét is hozza magával. A férfi, aki Katinkat kíséri, igencsak kandi, sőt kotnyeles, minden érdekli, piszlicsáré dolgok is. Meghív egy teára, már ne ebben a barátságtalan betonkaptárban társalogjunk, a teából viszont vacsora lesz, s bár meghívónk van itthon, nem viselkedik vendéglátóként, hagyja, hogy kanadás magyar gyógyítónk fizesse a számlát, az ő rendeléseit is. A számla szerencsére nem annyira borsos, mint az elfogyasztott étel.
Másnapra Kati meghív albérletükbe ebédre. Még néhány apró tanáccsal látnak el bennünket búcsúzóul, hogy, mivel érdemes odautaznunk, s magunkra maradunk. Megírok pár képeslapot, miközben a városból petárdák durrogása hallatszik. Nyilván még mindig a szikhek ünnepelnek.
Mégegyszer végigélek néhány képet napomból: s egy diónyi dobozkában himbálózó bogár látványa ringat álomba. Az már álomban hangzik el, hogy vedd meg, olcsón adom, potom pénz, szahib!
