November 11.
Madárhangok, pityegés és morajlás, tülkölés meg a fürdőszobából idelobbanó hangok ébresztenek: harákolás, vízcsobogás, csoszogás. Mosdás, tusolás, majd a reggeli gyakorlatok. Arabos hangzású rádiózenére ülök fel a lazításból, lüktet, sajog köröttem a nap. Fölballagok a vendégház tetejére, innen jól rálátni a szemetes utcára, a szomszéd udvarban a dikón heverő gyermekre, és mellettünk meghúzódó épület első emeletén halmozódó hulladékra, szemétre. A maradékok, rongyok kupaca mögött egy asszony füstölőt gyújt áhítatosan, az utca túlsó feléről kelmesuhogás, valaki tarka szárit terít ki a napra.
A postán képeslapokat adunk föl Ferivel, a hivatalnok lusta lajhár, többet számol, de a különbözetet, méltatlankodásunkra, visszaadja. Nyálazzuk a bélyeget, ráragasztjuk képeslapjainkra, s csak az utcán döbbenünk rá, hogy elmafláztuk: repülőpostával kellett volna. Így állítólag hat hétbe is beletelik, míg lapunkat megkapja odahaza a címzett, épp olvassa, hogy szerencsésen megérkeztünk, s ha az ég segít, akkorra valóban megérkezünk, ott állunk az ajtaja előtt.
Megállítunk egy motoros riksát, megfogadva az intelmeket, megalkuszunk a viteldíjban, és elpöfögünk Katiék szállására. Festeget, és szerető bolondja Indiának. Elhozta képeit is magával, sőt ihletet, színeket jött ide keresni Budáról; a rajzai festményei fölragasztva-szögezve bérlakásuk falára. Egy Franciaországban élő magyar festőnő csalta ki őt, s itt aztán, mikor a legjobban kellett volna a segítség, faképnél hagyta. Most hármasban élnek a Safdarzsang Enclavén kisfiával és édesanyjával, hindu családok között. Az erkélyükön állva szemlélődünk két emelet magasából. Odalent a parkban hajléktalanok alszanak a fák alatti árnyékban, a közeli utcasarkon a vasaló ember „műhelye” látszik, ami négy faoszlopra feszített árnyékoló ponyvát s egy asztalt jelent, mellette tűz ég, a hatalmas vasalót ugyanis faszénparázzsal etetik, s halmozódnak asztalán szépen a ropogósra vasalt ruhák. Olykor egy–egy zebutehén is kószálgat erre, sok a kóbor kutya az utcán, macskák osonnak a kerítés felé, a szembeni fán nagy zöld papagáj, ezt figyeljük egy darabig, s itt is vannak füttyögő mókusok. Kati elmondja, hogy ez már jobb hely, mint ahol kezdték, a diákszálló zsúfoltsága, ahogy az idős mama emlegeti: az egyetemé. A háziaknál telefon: az ő számukon hívhatók, bár a bennszülött szolgák nem tudnak angolul, s ha nincs a közelben fültanú, inkább elhallgatják az üzeneteket A zöldséges-gyümölcsös kordéjával naponta jár erre, helybe hozza az árut. Ők már törzsvevőknek számítanak, a vásároltak mellé, mindig kapnak valami ráadást: egy banánt vagy egy csokornyi zöldfűszert.
Megebédelünk a mama főztjéből. A párolt zöldséget istentelenül elsózta, marja a számat; gyümölcsöt rágcsálunk, rizst kanalazunk tányérjainkra.
Egy motoros riksa visszaszállít a bengáli piachoz, ahol egy–egy maszala dószát elfogyasztunk (fűszeres krumplival töltött, nagy vékony rizslepény), hozzá levest: csípős, fűszeres zöldséglét.
Este fél hétre a Redemption-ba, a Megváltásról elnevezett katolikus templomba vagyunk hivatalosak egy neves hazánkfia, Ella István orgonahangversenyére. Bach, Vivaldi egy-egy műve után régi magyar táncdalok (ez egy kissé furcsán hangzik itt az isten házában), majd Liszt és Kodály művek. A széksorokban elvétve ismerős arcok: a magyar követségről, amott a tegnapi újságíró és persze zömében ismeretlenek: a helyi katolikus közösség tagjai: indiaiak vagy ide sodródott európaiak.
Ezen az eseményen már mind az öten jelen voltunk, a tudományos tanácskozás magyar résztvevői is. A hangverseny után késő este érünk a Dzsanpat szállóhoz. Útközben esküvői menettel találkozunk: a vőlegény fehér lovon feszít, mögötte a nyeregben kisöccse, ricsajos zenekar követi, durrogó petárdák, görögtűz, hatalmas kandelábereket cipelő személyzet, egy ormótlan áramfejlesztő kocsihoz csatlakozó kábelekkel. A menet meg-megáll, kiszállunk a bérautónkból, ha már megakadtunk, nézzük a táncoló, papírpénzt lobogtató násznépet, néger ismerősünk, aki szívességből furikáztat bennünket, szélesen vigyorog, a sofőr elmondja, amit a látványról tudni érdemes. A zenekar hirtelen rock and rollra vált, az emberkoszorúban két férfi ropja egymással szemben veszettül, jókedvűen, csapzottan, s ekkor a násznagy, a ceremóniamester is észrevesz bennünket, hívogat, csatlakozzunk, menjünk velük, a lakodalmi ünnepséget itt tartják az egyik közeli szállóban, ők szívesen látnak.
Újra bérkocsinkba bújunk, s a járdára hajtva kikerüljük, megelőzzük a menetet, irány József Andrásék főhadiszállása! Itt jó hírek fogadnak. József és Mariann (a két meghívott) visszakapják a korábban befizetett részvételi díjat, a Benáreszig tartó út költségét az ő számukra fedezik, s ők választják, hogy mivel utazzanak, s persze a leggyorsabb, a repülő mellett döntenek. Így majd előkészítik számunkra a terepet, s mi hárman vonattal zakatolunk utánuk.
Kilenc óra, amikor a szállóból gyümölcsvásárlási szándékkal kiröppenünk. Gyümölcsöt ilyenkor már nem árulnak, a kofák mind eltünedeztek. Az üzleti köröndön kis híján eltévedünk, de végül megleljük a hazafelé vezető utat: közben gyermekárusok, koldusok nyomulnak utánunk, egy félkarú hindu jó kilométernyi hosszan követ, lohol mellettünk, könyörög, rimánkodik, óbégat, megáll kifulladva, s újra nekilendül, úgy látszik, ránk szánja estjének ezt a darabját. Csak egy rúpiát baba, csak egy kicsi pénzt, barátom, hogy megihassak egy bögre teát. Könyörülj meg rajtam, baba, irgalmas vagy, jóságos vagy, látom az arcodon, a tekinteted is ezt mutatja. Segíts a szegényen, baba, a szerencsétlent ne hagyd magára, baba, jóságos bölcs uram, egyetlen gyámolom, az ég kísérjen, édes uram! Csak pár fillérnyi apró van a zsebemben, ezt adom neki. Nyilván kevesli, mert tovább követ. Könyökünket, ingünket, nadrágunkat markolássza, fölfortyanunk, elénk vág, látja dühös tekintetünket, elmarad, majd újra utánunk iramodik. Egész a szálló kapujáig velünk tart.
A szállodában kipihenve az utcai kalandot, hármasban gyalog vesszük célba a vendégszerájunkat. Az utcán takarókba csavart emberek hevernek, alszanak, egy közeli toronyház tövében a munkások, főleg asszonyok meg gyerekek, mert ők az olcsóbb munkaerő. Kulik fekszenek a járdán, hajléktalanok, itt–ott utcai teaárus tüze pislákol, egy csészényi meleg ital még a legszegényebbnek is jut, hogy némi melegséggel gyomrában térjen nyugovóra.
November 12.
Gyakorlás. Reggelire banán. Egy megállót autóbusszal rázkódva megint a Connaught Place. Úgy járunk ide, mint a jókútra, ahogy József Andrásunk mondja.
Utcai árusokat kerülgetve elsétálunk a Dzsantar mantarig, a nevek és formák pszichokozmikus épületegyütteséig. A jantra (vagy dzsantar) figyelem összpontosításra alkotott ábra, alakzat, a mantra pedig belső összeszedettséget segítő, megerősítő szent hang. A kert pompázatos, magas pálmáival (szürke törzsük mintha betonból volna), formásra nyírott sövénnyel meg a csillag- és lélekvizsgáló téglavörös építményeivel. Szemügyre veszem a kőből formált emberi szívet, két agyféltekénket kőből megalkotva, az emberi törzset jelképező lépcsős falakat, közelre menve elcsendesedek és megtapogatom a fehér márványmázt, a beléje vésett jeleket, számokat. Ezek az építmények pontos mérőműszerek is, a külső és belső világűr tereiben, a Nap és a Hold helyzetének megállapítására, csillagtérképezésre, a holdfázisok bemérésére. A falak rézsút futó márványzománcú tetején vonalak, rovátkák, beosztások, jelek, számok, ahogy egy mérőműszernél dukál.
Mishra. Itt állok a szív épülete előtt. A szívünk hajléka előtt álldogálok. A formája, valóban a szívé. Hol az én szívem helye a végtelen térben, Uram, Teremtőm? Tovább menve megbámulom a samrat jantra közepén a magasba szökő derékszögű háromszöget, böngészgetem a rá vonatkozó angol szöveget. Jó lenne többet megértenem. Ez a körbe zárt négyzet a levegő jelképe. A Dzsai Prakash jantra a két agyféltekét jelzi (s mellesleg a helyi idő, szervezet idejének mérésére szolgál). Itt van továbbá ez a két kör alakú építmény, a Ram jantra, három szintjén ablakszemekkel, közepén oszlop, belőle sugarasan szétágazó, szélesedő kőlapokkal. Persze ezeket is végigjárom, nézem, tapogatom, s közben zengetem a ramm mantrát, s várom, hogy fellobbanjon zsigereimben a tűz. Arcom az oszlophoz szorítva bámulom a fényt, és érzem, hogy az én bizonytalan, e hosszú út által is megingatott időmet körben magába sűríti, tárgyiasítja és a időtlenbe vetíti ez a fura épület.
A nézelődés, lépcsőmászás után elheverek a pálmák alatt, a park füvén, s hallgatom, hogy morajlik a forgalom odakint. Nézem a kozmikus test földi megfelelőit, kőből faragott jeleit, hallgatom a madarakat, a varjak károgását, nézem a füttyögő mókusokat, ahogy ügyesen gyűjtögetik a füvön eddegélők mellől a mogyoróhéjat, gyümölcsmaradékot.
Árusok közt megint. Járom a belső vásárkör föld alatti folyosóit. Bolt boltot követ, szédítő változatosság. Rámenős, kiabálós árusok és tűnődőbb forma eladók közt. Jó elbújni a tömegben.
Szállásunkon kis délutáni ejtőzés. Esti sétaként körbejárjuk Ferivel a közeli bengáli piac pöttömnyi boltjait, majd elgyalogolunk tudós barátaink szállodájába. Már könnyebben odatalálunk. Igaz, van, ahol még kérdezősködünk, hogy merre is az arra. Mivel barátaink: József, Mariann és Judit még nem értek haza a tanácskozásról, ücsörgünk egy darabig a felvonók előtt a hallban, majd jobb híján hazaballagunk. Utunk most az orosz kulturális központ mellett visz el. Az épület ragyog, díszkivilágítás. A villa élein lámpasorok, a kert bokraira, cserjéire aggatva színes égők virágítanak. Fényűzés, pompa. Eszembe jut, hogy a szálloda előterében várakozva, mennyi oroszt láttunk; amerikai orosz zsidókat. Öltözködésükben volt valami esett, szegényes, sőt túlvilágian régi. Pedig nyilván módosak, gazdagok, ha abban a szállodában laknak (nyilván több a pénzük, mint nekünk), de mégis kopottak, szerencsétlenek. Vérszegénynek, sápadtnak látszanak, az életrevalóságból szinte semmi nem érződik belőlük, soványak, riadtak, de a bendősebbje sem egészségesen kövér. Falkában járnak, a felvonóban ügyetlenkednek, háromszor–négyszer csúsznak le a földszintre, nyomogatják zavartan, kínos mosollyal a liftgombot, s egy idő múlva nyílik az ajtó, lám, megint ők toporognak odabent. Elsüllyedt világ emberei, kísértetek. Bolyonganak a föld felett, és képtelenek feljutni az emeletre. Mi bennük ez a síri szomorúság? Hogy zsidók? Vagy mert oroszok? Vagy mert földönfutók, hazátlanok?
November 13.
Otthon a lányomé, a nevéé, a mai nap. (Ahogy leírom kiderül a vágykiélés. Á, dehogy, még kerek egy hónap! Át is húzom rögtön. Ej, milyen váratlanul ugrott elő rejtekéből a honvágy.) Átrivallunk tehát a delhi utcák fölött ügyintézőinkhez, barátainkhoz. S hozza a drót az üzenetet: tegnap valóban későn értek haza, nem rajtuk múlt, a tanácskozás részvevőinek adott vacsorán maradtak. S üzennek is: ugorjunk oda útleveleinkkel, mert szükség lesz rájuk a vasúti jegy vásárlásához. A szállodában megreggelizünk a világkonferencia költségére, majd József Andrásék szobájából telefonálunk a Magyar Nagykövetségre, aztán a tanácskozás egyik szervezőjének, s dolgunk végzetten kis trakta a maláriáról. József András a mocsárláz elleni gyógyszer francia kísérőszövegét fordítja magyarra, mi hallgatjuk, értelmezzük. Végül szúnyograjként szétröppenünk. Adódik számomra a jól bevált hely megint. A vásáros körönd. Könyvek, arcok és selymek közt bolyongok. Majd érzelmesen visszatérek tegnapi pihenőhelyemre, a Jantra mantra pálmái alá. Ezt követően néhány apróságot vásárolok az otthoniaknak. Közben megint elhessegetni a tolakodó árusokat, utcai zsibongókat, pénzváltókat. Koldusokat. Mihelyt lassítok vagy megállok, máris mellém szegődik valaki. Otthon kiderül, hogy a séta porral lepett, lemosakszom, bekopogok Ferenc szobájába. Elindulunk a Dzsanpat szállóba megint. Ott ebédelünk és tervezzük az elkövetkezendőket. A rögtönzött utazásunk sok reménnyel, kedves meghívásokkal, baráti mosolyok villogásával vár Benáreszből, de messzibbről, délről is, csak bírjuk idővel, pénzzel.
Délután megint a Dzsanpat szállóban lebzselünk. Barátaink valahol másfele járnak, Ferivel az emeleti fotelokban ejtőzve várakozunk, s már éppen szedelőzködünk, amikor a felvonóból kilép budapesti szitárzenész barátom. Vigyorgunk egymásra, hisz legutóbb a Marczibányi téri estjükön találkoztunk. András mellett barátnője, tanítványa: a fuvolás Eszter. Lehúzódunk együtt a Nyitott Ház nevű étterembe, hogy elköltsünk valamit találkozásunk örömére. Félig elfogyasztott lepényeinkre vet árnyékot Judit, sürget, mivel már úgyis késésben vagyunk. A kocsink odakint vár, s valahol a város peremén a Brahma Kumaris nevű rádzsa jóga csoport. Ismerem a pesti csapatot, némi tudatos távolságból, igaz, de a meditációjuk módszeréről, szelleméről van egy kevéske ismeretem. Sodródunk a delhi áramlásban, a gépek, füst, ricsaj sötét folyójában, motoros riksák, kerékpárok, kulik, személykocsik rozoga szekerek zörögnek, pöfögnek, csörögnek, az esti hűvösség ránk nyomja a forgalom bűzét-mocskát, zaját, fulladozunk porban s a kipufogók műfingszagában. Bár kék turbános szikh vezetőnk ügyesen kormányoz, útközben kétszer is megáll, hogy pontosítsa az irányt. Ezt a látogatást a magyar Intézet szervezte, az ő szolgálati kocsijukban szorongunk. Piacok, nyomortanyák, putrik előtt suhanunk el a nyolc–tíz ágra szakadó forgalomban az Isten, vagyis Brahma háta mögé, hogy megsejtessék velünk a teremtő ragyogó, tiszta arcát. A Brahma Kumaris Egyetem egy vidámparki neonfényekkel, színes istenalakokkal villogó építmény és egy szellemtelenül kivagyias hindu templom keveréke. Vásári hangulat, a hivalkodó talmiság érződik már a kapu előtt. A bejáratnál tisztelettel fogadnak, két szemünk közé tisztelettel fölkenik az aranypontot, a nap fényét és a szellem világosságát egyaránt jelképező szúrja bindu-t. Odabent kényelem, a kocsi szűk tere után jóleső tágasság, érezhető jómód. Az őrült és zajos utcáról betérve ez legalább csendes, kenetes őrültség. Kényelmes fotelekben ülünk, vendégváró ivóvízzel kínálnak, apró tésztafélékkel, süteménnyel meg gyümölccsel.
Két férfi a házfőnök, ők a szóvaltartóink. Ismertetik világképüket, hitüket, nem beszélgetésre, hanem tanításra, oktatásra, térítésre törekednek. Ez egy idő után unalmassá válik.
Föltessékelnek az emeletre, ahová cipőinket levetve lépünk be – szóval ez itt szent tér. Itt a meditáció lényegét bemutató festményeket világítanak meg egymás után; színes képregény, toporgunk a nagy bevilágított tablók előtt, kísérjük megadóan ezt a kis házi képmutogatást. Ők félig hunyt szemmel meditálnak, a harmadik szemre, ahová az arany bindut is festették, szóval a lélek székhelyére összpontosítva. Ide érkezik ugyanis az egyetemes energia, s innen árad megint mások felé. Így kiokosítva leballagunk a fölszinti nagy előadóba. Az egyik nővér megismertet bennünket a szektaalapító, Brahma tata életével, megtudjuk, hogy a börtönben csak írót ivott, s nekik is ez lett a rituális italuk, s nem a bor vagy az áldozati vér. Kiderül, hogy az alapítónak csodálatos képességei is voltak, s azt is, hogy itt a vezetők tekintélye mindenek fölötti. A szekta ügyeiben ők az irányadók, a csoport gondjaira-bajaira révületben ők találják meg, mi a teendő. A nővérekkel nagy kört alkotva falitáblák közt felhúzzuk a lábunkat magunk alá, és meditálunk. Ők legalábbis így nevezik ezt a pár percnyi zenés áhítatot, míg csoportunk a gondolatok mögötti tudattalan csendjébe merül. Színes műfények égnek a teremben, csicsás ez nagyon, nekem mesterkélt is, a guru képe fölött fénypont, erre összpontosítok, és nemcsak a szemem akad föl, hanem a gondolataim is. Szép kis szellemi bóvli, maradhattam volna inkább szitáros barátommal beszélgetve.
Eljövet viszonozzák a mi ajándékainkat, néhány kis toborzókönyvecskét kapunk, meditációs kiskátékat, ha netán hazáig elfelejtenénk, hogyan kell szemlélődni, füstölőpálcákat adnak, s egy újságot is, azt hiszem, a szekta hírlapját, hogy jó szívvel emlékezzünk vissza rájuk. Csoportkép is készül rólunk mielőtt szétrebbennénk; a meditációs teremben hosszasan helyezkedünk, nem találjuk magunkat, míg végül mindenki beledermed a nagyon is személyes terébe: nővérek, mesterek és mi, látogatók.
Búcsúzóul kikísérnek az udvarra. Mosolyogva, integetve küldik Ambassadeurünk után az isteni áldást.
A Dzsanpat szállóban, homlokunkon az aranyponttal még telefonálgatunk a holnapi benáreszi utazás ügyében. Judit, a tolmácsunk, az alakítóművész és lélektanász bennfelejtette a kocsiban a kabátját, ennek próbálunk telefonok révén a nyomára bukkanni. Könnyű kései falatok az egészségügyi kormányzat számlájára tudós barátaink vendégeiként, majd alkudozás a motoros riksával, s végül hazaérkezés a vendégházba. Holnap este kilenckor indulunk Kasiba, mely isteni fénnyel telve ragyogja be vaspályánkat, míg oda nem érünk. ÓM.
November 14.
Ajtócsapkodás, kiáltozások, a közeli fürdőszoba nyitott ajtaján kiáramló zajok közepette gyakorlok, de a vissza-visszaszerzett tudatosság csendes fénnyel árasztja el izmaimat, fölszivárog bennem az öröm. Reggelire jóízűen elfogyasztok néhány banánt, folytatásaként a pránajámának, az ételből is életerővel, örömmel, a tudatosság ízeivel töltekezem. Hazai kapcsolódásként az úti elemózsiámból megmaradt gyümölcsöt, egy éjszaki almát. Készülődünk elutazásunkra, telefonok Judit kabátja ügyében. A veszett jószág megkerült, a magyar intézet portása már vár a szürke ruhadarabbal. De előtte mégegyszer megmutatjuk magunkat a Connaught tér kirakatainak, betáplálódunk a tömegbe, tolongunk, kiválunk, hogy megállhassunk egy–egy zsúfolt bolt előtt. Egy szentély tetőteraszán ágyékkötős aszkéta teríti ki a napra száradni narancssárga leplét. Lent a kis templomban (látjuk az ablakrácsokon át) az oltáron áldozati virágok, gyümölcs.
A piacokon itt általában található egy vagy több szentély, templomocska, s benti terükben legalább egy-két rongyokba bugyolált istenszobrocska, a murti. S hogy a piac és a vallás kapcsolata teljes legyen, a szentélyek élete engem gyakran a kereskedők sátraira, pultjaira emlékeztet, ahogy a papok osztályozzák a gyümölcsöket, a kókuszdiókat félbevágják, gondosan visszarakják egy tálcára a megáldott terményeket. A templomokhoz, szentélyekhez vezető utak telve zsibongó árusokkal: virágos kofákkal, kegytárgyárusokkal, egymás hegyén-hátán a süteményeket, cukorfélét, pilyhes-pelyhes mézes puffancsokat kínáló bódék, meg a szentképeket, málát, szobrocskákat, búcsúi silányságokat, szent kacatokat asztalra, ponyvára rakó kereskedők.
A séta, a kabátkeresés és visszaszerzés s az érzelmes búcsúétel elnyúló órái ránkhozzák az estét. Kiballagunk gyógyfüves társammal a bengáli édességek terére, megegyezünk egy bérkocsissal, hogy elkocsikáztat bennünket meg csomagjainkat az Ó–Delhi pályaudvarra. Megalkuszunk az árban is. Megállunk kis diákszállónk előtt, azt mondja, míg kihozzuk csomagjainkat, megfordul és megvár. De amikor kilépünk kofferjeinkkel, az öreg szikh sofőrnek és kocsijának hűlt helyét, ha látjuk. Nincs a közelben sem. Nyilván meggondolta magát. Feri újra kiballag a bengáli piactérre és nemsokára taxival tér vissza. Bepakolunk. Bábeli forgalomban, motorosok, kerékpárok, autóbuszok, teherkocsik, ember vontatta taligák, fogatok közt fordulunk északnak, s közben a forgalomba tévedt tehenek, kutyák. Átható bűz és pokoli hangzavar. A pályaudvaron a megáradt tömeg nyel magába, hullámzik, morajlik, egy-egy oszlop védelmében várunk Ferire, aki az indulási peron felől érdeklődik, bambuszbotos rendőrök nógatnak, hogy menjünk tovább, s a hülyéknek kijáró megvetéssel nézünk rájuk, töméntelen útipoggyászunkra mutatva. Nagy nehezen kivonszolódunk a peronra, itt is pokoli a zsúfoltság, s ráadásul a földön, a dobogó lábak közt, alatt is fekszenek, alszanak, nők, gyermekek, családok. Vizelet- meg ürülékszag, vajban sülő tészták, zöldségek illata vegyül. Míg mi várunk a berobogó vonatra az utasok jönnek-mennek, tolonganak, zsibonganak, kiabálnak, folyton nekem ütődnek, meglöknek, hozzámnyomnak valamit. Az egyik sütödés, látva hogyan bajlódom a nagy sárga utazótáskámmal magam mellé húzom, majd hátam mögé tolom, aztán vissza, oldalt rakja szemetes kosarát, pultja mellett helyet csinál nekem, hogy kihúzódhassak a le-föl nyargaló, futkosó tömeg ösvényéről. Amikor végre beáll a vonat, elszabadul a pokol, mindenki nekilódul, s egyszerre emberbomba szétfreccsenő repeszei, csomagok, a peron keskeny sávján lökdösődve, könyökkel, lábbal, kofferral, kosárral utat törve, furakodva csatáznak az ajtók felé, aki oldalról sodródik bele az emberfolyóba, magukkal ragadják táskástól, lepényestől. Ha igaz, nekünk foglalt helyünk van, s lám meg is találjuk kocsinkat. Az oldalán, egy papírlapon ott a mi nevünk is, bár nem hibátlanul, de felismerhetően. Légkondicionált (ej szí) első osztály. A fülkében még egy kis zavar a kinti fel-felparázsló békeharcok után: egy amerikai legény és indiai barátja kocsit tévesztett. Jó óra múlva hagynak el bennünket. Addig hihetetlenkednek, alkudnak, bosszankodnak. A fülkében levő hindu úr is a mi igazunkat védi, s így számunk négyre apad: mi három magyarok és a bennszülött békebíró. Lefekvéskor lepedőt, takarót bérelhetünk tíz rúpiáért, de nem sok bizalmam van a kincstári holmikban, inkább elnyúlok az ülésen és nagy halványkék frottír törülközőmbe burkolózom. A vonat kattogása, a belső zajok ellenére is jól alszom, de föl-fölriadok, hol gyereksírásra, hol meg arra, hogy a szomszédos fülkében villanyt gyújtanak, bevetülő fénye fölébreszt.
Pár óra alvás után már derűsen nézek vissza az elhagyott útra, Lucknow után az ülésen gubbasztok törökülésben (átvéve az itteni módit), bámulgatom a kinti földeket, falvakat, ültetvényeket, fügefát meg pálmát, a tehenekkel szántogató parasztokat, nézem az öntözések vízsugarait, az elárasztott rizsföldeket, s próbálgatom felismerni az idegen növényeket, fákat, bokrokat. Útitársaim visszarázódnak az alvásba, odakint teázgatnak, beszélgetnek kocsink utasai, egy-egy állomás mellett elhaladva látom: majmok kúsznak le fürgén az épületek oszlopain, esőcsatornán, a földön kuporgók egy része akácgallyakat rágcsál, a rostosra zúzott véggel dörzsölgeti ínyét, ez itt a reggeli fogmosás, ínymasszázs.
Putrik, pocsolyák.
November 15.
Bár kocsink első osztályú és léghűtéses, de mégiscsak szűk a hely, hiányzik a kinti elevenség, tér, egyikünk hasogató fejfájással, másikunk gyomorrontással, a harmadikunk hasmenéssel avatódik be Indiába. Gyűröttek, fáradtak vagyunk. Mivel nem voltam elég előrelátó és bizalmatlan a vasúti lepedők, takarók iránt, a bolyhos fürdőtörülköző kevésnek bizonyult, és megfáztam az éjjel. Jaj, hogyan alapítok így egészségpártot?
Nézem a kinti rizsföldeket, van ahol most vetnek, máshol viszont éppen aratnak, takarítják be a termést. Itt-ott a szántóföldek között egy élénk színű vásári hangulatúnak látszó kis szentély, hindu kápolnácska. Ahogy mifelénk a csárdák vagy kocsmák. A kutaknál zarándokok mosakodnak, majmok kúsznak le az állomástetőről. Hindi nevüket ismétlem vigyorogva: bandár. Hé, bandárok! Kutyák, macskák turkálnak, szimatolnak a szemétben, tehenek őgyelegnek a sínek között, várják a vonatablakból kihulló zöldségmaradékot, banánlevél–tálcát, gyümölcshéjat, de ha más nincs, felfalják a friss napilapot is.
A benáreszi állomáson József és Mariann, akik repülővel elébünk vágtak, már várnak egy főorvossal és testes jógaoktató feleségével együtt. Nyitott rakterű kis társaskocsi, felpakoljuk csomagjainkat, helyet fészkelünk magunknak és megkíséreljük a lehetetlent: nem behódolni a rohamozó koldusoknak. Nyújtják felénk tenyerüket, alumínium edényeiket, így aztán megkönnyebbülés kiugratni közülük. Tehenek, kerékpárok, taligák, autók közt kanyargunk az Imperiál szállóig, lezuhanyozunk, s ettől felébred bennünk a gyakorlatias ember. Elhatározzuk tehát, hogy szállodát cserélünk, olcsóbb legyen és közelebb a Gangeszhez, ha lehet. Az egyetemi negyed közelébe költözünk (Lanká), a szállodánk neve Ashalok (ez itt a Reménység helye); mifelénk ez garni, itt jobb minőségűnek számít; igaz, melegvizük nincs, az ágynemű sem ropogósra mángorolt és makulátlanul fehér, de a mennyezeten ott a nagy légkeverő lapát, s mindehhez egy gyönyörű nagy erkély, szép töprengő kövekkel, cserepes növényekkel és a pihenés helye fölé boltozódó dús délszaki lombozattal. Az ablakunk keletre néz. Kipakolunk, megmosakodunk. Már sötét van, amikor elgyalogolunk a közeli térre egy tisztább étterembe, lepénykenyeret meg tésztában sült zöldséget, pakórát és sárgaborsós palacsintát, kacsorit eszünk. Az utca mindkét oldalán nyílt csatornában csordogál csendesen a szennylé, riksák tülkölnek. Ha egy pillanatra megállunk valahol és elbámészkodunk, óhatatlanul zaklatni kezd egy koldus, nyomorult vagy riksakuli. Az első benyomásunk viszont, hogy itt nem annyira erőszakosak, ráhajtósak, tolakodók, az utcai ténfergők, mint Delhiben.
Az esti beszéd a teraszon a tisztaságról meg a sterilitásról folyik. Itt a világ egyik legősibb városában, ahol viszont a legrégibb épületek sem korosabbak két évszázadosnál, de a szellem, a hagyomány viszont töretlenül élő. A lerombolt hindu szentély helyén évtizedek múlva új templom épült, s amikor ezt is porig gyalázták a muzulmán hódítók, a hívők építettek megint egy újat. Síva nem maradt sokáig hajlék nélkül. A helyszín nem változott, s az isten is visszajött megint. Az idő meg errefelé különben is merő játék, látszat.
A kis étkezde, ahol vacsorázunk a tiszták közül való, a tulajdonosa bráhmin, de a darazsak, legyek ezt nyilván nem tudják, meglepik a kihűlt tésztákat, bemászkálják az edényeket.
