November 16.
Ébredj, hé! Varanásziban, Siva városában, ébredj fel! Annak a hatalmasnak szentelt városban alszol, aki lehozta a jógát az égi csend teljéből minekünk. Vár rád az erkély, mutasd meg magad a világosságnak! S lám most emelkedik fel méltóságteljesen aranylappal arca előtt a reggel. Így szemben a Nappal a napüdvözlet gyakorlása is fényesebb, teltebb. Néhány ismétlés után elönt belülről is a világosság, sejtjeid sötétjéből felszivárog, s érzed, hogy tágul mindenfelé a lélek. Ebben a tágasságban pihensz, a tér legmélyén a csendben.
Banán– és narancsreggeli, majd egy közeli kis kifőzdében főtt borsó lepény, szamósza. Elhatározom, hogy elmegyek a Gangeszig. A szándék megvan, de ez nem elég, nincs helyismeretem. Edényeiket az út porával sikáló, fényező asszonyok, lányok mellett megyek, mások tehénlepényeket tapasztanak száradni a falra, tüzelőnek, fekete bivalyok kérődznek kikötve az út mellett, az egyik putriról közelébe érve kiderül, hogy orvosi rendelő, mellette patikaszereket aprósító aprócska fülke. A pöttöm gyerekek szeme körül fekete karika. Rontás, fertőzés, szemmel verés ellen? Megbámulnak, csodálnak, mint ember-különösséget. Itt én vagyok a távoli, az idegen. S ez engem is folyton ámulatba ejt.
Minél szegényebb valaki, annál több időt kénytelen tölteni az utcán. Van, aki egy fa alatti favázas ágyikón elnyúlva szendereg. Aprócska műhelyek előtt ütött-kopott kerékpárokat bütykölnek, javítanak, a szomszédban motoros riksakocsik fémvázát egyengetik, kalapálják, vasakat zengetnek, fűrészelnek, csapkodnak. Az egyik putriból most egy gyönyörű száris nő lép ki, mintha jelenést látnék, párszáz méter után egy omladozó épületből két muzulmán lány robogót tol ki, megindítják a motort, és virágos ruhájukban elporolnak. Eltikkadt torokkal nézek utánuk.
Előadóink, a három lélektudor delhi ismeretségeiket szaporítják Benáreszben. Most épp a hindu egyetemen képviselik a magyarokat. Bennünket nem hívtak meg, szabadcsapatnak arrafelé úgy látszik, nincs keresnivalója. Így miután séta közben elegendő képpel töltekezem, visszatérek kis szállónkba, és a szomszédos telken folyó építkezés zajai meg a bejárat mellett dohogó áramfejlesztő dohogása mellett fogalmazok.
Ezt megunva betérek a közeli egyetemi negyedbe – a húszezer, városban élő diák java itt tanul, riksák szegődnek mellém, hindiül kérdezgetnek, s igen barátságosan tekintgetnek felém, de nem értem, mit akarnak. Nyilván barátkozni, üzletelni. Ez egy sétáló magyarnak itt kijár. S az egyikre barátságosan tekintve rámosolygok, miközben azt mondom magyarul: Sajnálom kedves barátom, de magányos sétáimra nem hívok társat sosem. Visszamosolyog és mond valamit hindiül. Motorkerékpárokon, „robogókon” (Bajaj auto) kettesével-hármasával ülő fiatalok skandálnak, üvöltöznek, feliratos szalagokat lobogtatnak. Láthatóan tüntetnek valamiért vagy valami ellen.
Régebben ebből a sok nyugtalan, öklét rázogató, az út menti fákba, reklámoszlopokba belérugdaló emberből időnként útra kelt egy-egy nagyobb csapat. (Ki tudja, miféle hívásra vagy hangra hallgatva) elindultak nyugat felé. Tudták-e, hogy ahová tartanak, Európa? A termékenység azóta sem csappant. Ázsiának emberben, hagyományban van elegendő tartaléka, bár teli rablott kincseikkel nyugat múzeumai. A forrás tovább buzog önzetlenül. Itt minden az életet, a táguló, növekvő szellemet szolgálja. Igaz, jó tíz napos indiai itt tartózkodásom idején még nem láttam terhes nőt, bár a szári redőzete sok mindent elrejt, takar, talán az áldott állapotot is, hiszen kisfiúkból, kamaszokból, bakfisokból, iskolásokból, a romos udvarokból, kapuszárnyak mögül kitóduló gyerekekből annál többhöz volt szerencsénk.
Először szokatlan volt látni: a fiúk kézen fogva járnak barátaikkal. Általában csoportosan, falkákban őgyelegnek az utcán, az erődítmények füve udvarán vagy iskolából hazafelé tartva.
Délután az egyetemi negyedbe vagyunk hivatalosak, most már mi ketten is Ferivel, a magyar tudomány potyalesői. Ám vezetőnk József András a szállodában felejti a címet, s nem emlékeznek, merre jártak itt tegnap. Bolyongunk az épületek közt, kérdezgetjük a diákokat, de nem találjuk meg azt akit keresünk. Na, akkor majd a legközelebb!
Új célunk, hogy megnézzük a szent folyót. Pont egy kétkerekű lovas taliga jön felénk, megállítjuk, megalkuszunk, s ezzel hajtatunk a Gangához, vásári nyüzsgésben, forgatagon át, az úttesten is gyalogosok jönnek-mennek, boltocskák, vásárosok ponyvái, sátrai közt, tömegszálások mellett, vándorszerzetesek, aszkéták, jógik poroszkálnak az út szélén, a folyó felé menet vagy már visszafelé tartva. Hömpölyög, áramlik a tömeg, sodor bennünket is a létforgatag. A taligáról lekászálódva rögtön árusok lepnek körül, képeslapot, málát kínálgatva, van, aki utaskísérőnek ajánlkozik. Mielőtt elhajtana, lefényképezzük a kocsihajtót, s ami alatta, mögötte van: a nagykerekű tongát, a képeslapárusoknak határozott nemet mondunk, hess!, hess! int hozzá nyomatékkal Feri, de a java mégis tovább kísér zümmögve, morogva, kitartóan.
A Gangá! Ez hát a Gangesz. Megállok a lépcsősor a ghát tetején meghatódottságot érzek és örömet. Valami sírhatnékféle is megmozdul legbelül. Árusok kísérnek fürtökben, s szakadoznak el tőlünk később, ha máshol jobb üzletet orrontanak vagy észrevesznek néhány új arcot, de nem maradunk kíséret nélkül, mert újabb árusok tapadnak hozzánk. Nézzük a tisztálkodókat, egy Krisna hitű mormolja a mára kiszabott mantrák maradékát: Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna, Krisna, Haré, Haré. Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma, Ráma, Haré, Haré. Érzem, hogy felülről s oldal irányból valaki bámul. Odanézek: hát egy szádhu, zarándok szemlélget szeretettel. Lefényképezem. Józsefék is odakéredzkednek mellé, még egy felvétel, aztán adunk a szent embernek némi aprót. A kéretlen kísérők egyike még most sem hajlandó magunkra hagyni. Hantázik szívósan. Először szanszkrit tanárnak mondja magát, aztán már csak az aranytemplom közelében lakó polgár, aki úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét, s háza teraszáról némi ellenszolgáltatás fejében megcsodálhatjuk Varanaszi leghíresebb templomának tornyát. Társa, a málaárus is minden tehetségét latba veti, hogy figyeljünk rá, száz rúpiáért több marék rózsafűzért kínál jutányosan, „baráti áron”, nézzük, ezért a potom pénzért mennyiféle: szantál, Siva könnye, majd látja, hogy nem mozdulunk, megfeleli az árut, s ezt adja hetven rúpiáért. De nem nekünk, pajtás!– mondja József András–, keress más palimadarat gyorsan!
A csoportunk fáradtabb tagjai hazamennek, mi még Judittal maradunk, sétálunk, bele az alkonyatba. Ballagunk emberek, bivalyok, kutyák, macskák, gyümölcsárusok, falatozófülkék közt, s végül mégis ráfanyalodunk egy kerékpáros riksára, aki nagy kitérőkkel elvisz bennünket szállodánkig.
Vacsora után a teraszon beszélgetünk, tervezgetünk.
November 17.
Siva városában is a jógagyakorlás támasztja föl a reggelt. Ehhez készülődve a terasz kövére vetett takarót rendezgetem, amikor a házsarok mögül előkukucskál egy kíváncsi majom, megbámuljuk egymást, aztán visszaszökken, s eltűnik a fa lobjában.
Gyönyörű napsütés, strandidő. Jó a tágas teraszon ejtőzni, visszaidézni a tegnapi nap eseményeit, miközben alattunk az utcán csengetés, dudálás, kopácsolás, tehénbőgés és motorkerékpárok berregése.
Közös étkezés a magasban ég és föld között. Teraszunkra rendeljük az ételt. József és Mariann hagymás rántottát rendelnek, mi narancson, banánon vígan evődünk. Délben az egyetemre vagyunk hivatalosak Sharma főorvos úrhoz, aki gyermekorvos és kutatója a jóga testi-lelki hatásainak. Mivel rendelése még tart, amikor odaérünk, leülünk illemtudóan a fal mellé állított hosszú fapadra és nézelődünk. Egyszerű, sőt mondhatni szegényes és kopott ez a rendelő, berendezése: spanyolfal, ágy s egy mosdóállvány lavórral. A válaszfalon túl is gyógyítanak, mi oldalról belátunk mindkét helyszínre.
Az egyetem könyvtárába mennénk, de most nem alkalmas, a diákzavargások miatt zárva, az egyetemi városban bambuszbotos, mordályos rendőrök ődöngenek csoportosan. Olykor egy-egy bolyszerű diákcsapat szétpereg, ahányan, annyifelé nekiiramodik, menekülnek a fenyegetve közeledő fegyverek és botok elől. Vigyorogva, nevetve iszkolnak a falak, bokrok védelmébe, mint a csínytevő lurkók. Bár talán csak idegességüket palástolják ezzel a vigyorral. Tréfadolognak látnánk mi is, ha nem tudnánk, hogy egy diáklányt az ideges rendőrök lelőttek. A hír persze gyorsan elterjedt, s ez újra olaj a tűzre. A zavargások oka állítólag az, hogy a felvételi előírások szerint a felsőbb kasztok csemetéi esélyesebbek, hogy egyetemisták legyenek (Benáresz pedig a felső kasztok, bocsánat, várnák meg a hindu szellemiség központja). A tehetségesebb szegények nemcsak anyagi hátránnyal indulnak, hanem a numerus clausus miattival is, mert nincs joguk tehetősebb társaikhoz hasonló ösztöndíjra. Ha mégis a boldog szerencsések közé tartoznak, az egyetemet elvégezve a munkába álláskor is hátrányos lesz a helyzetük.
Így a könyvtár helyett az igazgatónő lakásán vendégeskedünk. Megismerkedünk férjével Szingal doktor úrral, aki az ajurvédikus szövegeket fordítja szanszkritból angolra, s látja el a fordítást értelmező magyarázattal. Kirakja az asztalra egymás után eddigi könyveit. Somolyogva mondja, hogy a szanszkrit szakkifejezéseket képtelenség lefordítani mai nyugati nyelvre, legföljebb közelíthet hozzájuk, körüljárhatja a szavakat sorra. Ezzel kezdődik az ismerkedés, s ha már ilyen szépen megindult, Judit ékes angolsággal bemutat mindegyikünket egy-két mondatban. A doktor úr, kiderül, világot járt ember, gyógyít is, persze ajurvédikusan, magánrendelője van, fordítja a régi kéziratokat. Lakásuk tiszta, egyszerű bútorokkal, a sarokban televízió, a falakon festmények, mandalák, színes nyomatok.
Estére mi leszünk a vendéglátók, s fogadjuk a szanszkrit egyetem principálisát. Ő is az ajurvédát kutatja, tanulmányozza orvosként, ehhez kötődik jelene meg jövője is. Írt egy gyógyítás történetet hindiül, szeretné, ha lefordítanák angolra, meg magyarra is, hadd ismerje meg nevét a napnyugat. Kissé élveteg, puha jellemű hindu, de öntudatosan erősítgeti, hogy igazi bráhmin. Származásában, világképében és életmódjában is. Férfiaknál ritka kíváncsisággal érdeklődik minden hazai apróság iránt, magánéleti dolgokról, politikáról, de lehet, hogy ez csak a nagyobb rálátás hiánya. Nyoma is benne az átszellemültségnek, ami újdonsült hindu ismerőseinkből viszont érezhetően árad. Negyvennyolc éves. Robogója a szállodabejárat bokrai mellett várja, le-letekintget, nehogy elkössék, amíg ő idefönt időzik. Teázunk, almát, narancsot eddegélünk, s közben azon erőlködünk, hogy rangos látogatónkkal megértessük, miért válnak el annyian mifelénk (ott nyugaton), s miért üdvös az, ha a nő nem csupán árnyéka férje-urának. A robogós bráhmint elbűvölik a magyar nők, ahogy a hevesen érvelő Juditra néz, s rekedt hangon kérdez tőle valamit, egyértelművé válik, hogy elcsábult.
November 18.
Fél öt tájban ébredek, köröttünk még sötétség, mondavilágbeli hajnal. A Gangá égi mása odafönt ragyog felettünk, mintha Bhagírata vezeklése le sem vezette volna a földre. Pedig ez így történt egykor, az idők hajnalán. A rege szerint mindenképpen. Mielőtt a megtisztító, gyógyító és a vétkektől, tudatlanságtól megszabadító folyó szétáradt volna a földön, az ég magasán ragyogott fönt, s onnan hullt a vezeklő király kérésére alá. S az égből lezúduló folyót Síva isten feje csillapította meg, ő állt e kozmikus tusoló alatt, nehogy a hirtelen lezúduló vízözön elpusztítsa a földet. Szóval így került földünkre az égi folyó. Gangát istennőnek ábrázolják, amint makarán, a mesebeli krokodil–szörnyöm üldögél.
Elindulunk tehát a Gangá eget, földet, alvilágot megtapasztalt hullámai felé. „Gangá? Gangá?” rivallunk rá a korahajnali félhomályból elénk bukkanó alakokra. Kinyújtott karral jelzik az irányt. Szaporázunk tovább. Srí Rám, srí Rám mantrát mormolgatva, énekelve fiatal fiúk csoportja fut velünk szembe. „Gangá? Gangá?” kiáltjuk feléjük is, mutatják, épp csak lehalkítva a kántálást.
Megállunk hajnali parton. Íme a szentség harákoló, prüszkölő, kántáló, nyögő, imádkozó, vizet pancsoló, szent igéket mormolgató emberek között. Lélekmosoda.
Fürdőnadrágot húzok, leballagok a lépcsőkön a folyóhoz, s belemerülök lassan a vízbe. Kijövök, megtörülközöm, leülök Judit mellé egy lécekből összerótt lapra. Az égalj felhős, lassan téglaszínbe vált, vöröses narancs szivárog, üt át a párán, hátunk mögött gongok, harangok szólnak, a fürdőzők Ráma nevét kántálják. Némelyek most ballagnak lefelé a folyóhoz, mások már végeztek a hajnali tisztálkodással, olajjal kenekednek, társalognak, öltöznek, elmélkednek, imádkoznak, mormolnak. Fölkel a Nap, már formája van, újra gong szól, harang kondul, harangok és megint harangok. Ülök egy kőlapon légzőgyakorlataim után. Bennem minden a helyére került.
Miután felöltözöm, elsétálunk az Aranytemplom, a Visvanátha felé. Itt riksát fogunk, hogy a szanszkrit egyetem tegnap nálunk járt doktorának látogatását viszonozzuk. Egy riksakuli követ árnyékként, erősködve, hogy ő kitűnően ismeri a várost. Nála alkalmasabbat úgyse találunk, bízzuk rá nyugodtan magunkat. Eltévedünk persze, a helyet nem találjuk, meg-megállunk tudakozódni, útbaigazításért, s ilyenkor a kíváncsiak raja gyűlik körénk, tanakodnak, az egyik szerint jobbra, a másik szerint balra, harmadikuk szerint inkább egyenesen, a negyedik csak fejét rázogatva dörmög. A csődület és a kárálás nem segít, maradunk a bizonytalanságban, hiába kapkodják kézből kézbe a papírra írt címet. Közel félórás tévelygő csontrázás és meddő utcavégi tanakodások után elhagyjuk morogva a riksást. A szanszkrit egyetem itt van a közelben, s mi úgy tudjuk, hogy látogatónk is errefelé lakik. Később kiderül, hogy félreértés történt. A másik diáknegyed, a szállásunkhoz közeli hindu egyetem környékén kellett volna érdeklődnünk.
Mindenesetre bemegyünk az udvarra, nézegetjük a kőtár szabad térre került darabjait, szobrokat, feliratos lapokat, domborműveket. Egy Siva szobor előtti betonpadkára letelepedve, elköltünk reggelire néhány narancsot. Judit tanít: az egyetemi épület szigetországi (vagyis hogy ánglius) minta: ál perpendikuláris, a park is angolos, csak az istenszobrok helybeliek. Már kifelé tartunk a parkból, amikor utánunk iramodik egy dhótis férfi, professzorként mutatkozik be, azt mondja, egy beteg barátján szeretne segíteni, szépen kér, adnánk neki e célból legalább száz rúpiát. Judit, mint akit megbabonáztak, előveszi a pénztárcáját s átadja a kért összeget a nyilvánvalóan ál profnak. Aki hálálkodva kisiet a kapun és eltűnik a szemünk elől. Ki tudja, hány idegent tarhált le így, ezzel a szereppel. Egy nyugatinak, angolnak száz rúpia nyilván nem akkora pénz, hogy emberbarátságból ne segítsen a hozzá fordulón. Keresetnek, találatnak kitűnő példa.
Már hazafelé megyünk a riksakulival, amikor szembehajtat velünk csapatunk maradék három tagja, átintegetünk-kiabálunk egymásnak, mi ezt úgy értelmezzük, hogy menjünk csak tovább, előre, és a szállásunkon találkozunk. De ez megint félreértés. Banánt eddegélve várunk társainkra, s ők nyilván valahol máshol várnak miránk. Egy idő után kiderül, hogy nem jönnek utánunk, fölkerekedünk, üzenetet hagyva, hogy merrefelé keressenek. De előbb még a varanaszi postán veszteglünk képeslapjainkkal. Épp ott jártunkkor jut ugyanis eszébe az alkalmazottaknak, hogy sztrájkoljanak. Ráteszik az ajtóra a nagy vasreteszt, jelzik, hogy se ki, se be. No, ennek fele se tréfa, leemelem a nagy reteszt, kiballagok; inkább leszek odakint az utcán, mint itt a sztrájkolók bűnbarlangjában. Várok tehát kint a zajban, a szennylefolyó csatorna mellett, és tornáztatom a szemem. A ki- és bemenni szándékozók folyton lerángatják az ajtóreteszt, a sztrájk nem akar annak minősülni, aminek szánták, még ebédszünetnek is túl forgalmas. Bár a sztrájk külön jelzés nélkül is folyik, ahogy a hivatalnokok matatnak üzleti könyveik, papírjaik között, az bizony nyilvános időlopás. A szemtornát megelégelve visszamegyek a postára, segítek Juditnak felbélyegezni a lapokat, így végre elindulhatunk megint a Gangesz felé.
Ácsorgók, átcsorgók, ücsörgők, lebzselők, szemfülesek, kalmárkodók, áhítatosak. A mosóemberek a ruhát marokra fogva csapkodják a parti kövekhez, amott a lépcsőkre teregetik a lepleket, gyolcsgatyákat, ingeket, lepedőt, fehér meg tarka ruhaneműt. Gyerekek, gyerekek mindenütt. Tizenegy éves korig kötelező az iskolalátogatás, sokaknak ezután az utca marad. Tíz-húszlépésenként elibénk vág valaki, csónakot ajánl, mert evezős vagy éppen felhajtója azoknak, akik nem beszélnek angolul, s a közvetítésért ő kapja a dúsát, ezért igyekszik a szemtelenségig magasra tartani az árakat. Van ötrúpiás csónak ajánlat, de van ötvenrúpiás is. Egy utcai dögönyöző állja el utamat, a kezét nyújtja mosolyogva, s amikor gyanútlanul viszonzom, karommal együtt megragadja az alkalmat is, masszírozni kezdi ujjaimat, kézfejemet, alkaromat, a vállamat, egy darabig meglepődve hagyom, majd megelégelve kibontakozok a dögönyözésből, és továbbmegyek. Kisvártatva elém toppan egy másik dögönyúr, ez mindjárt a fejemet, nyakamat veszi kezelésbe, gyömöszöli, markolássza, vállamat porlasztja, a szem környékét és a homlokomat simítja boldoggá. Mikorra a lábam következne, megállítom, lefogom a kezét, de látva, ez sem használ, egyszerűen kilépek a markából, mert Judit segélykérő szavait hallom oldalról. Megáldotta ugyanis egy szent ember, s most méltatlankodik, hogy nem kapta meg az áldás nagyságához arányos díját, a méltányosnak tartott tíz rúpiát. A kapott fémpénzt keveselli, remeg, mutogat. Magára hagyjuk az elégedetlent. S elhagyjuk aztán a Gangá ghatjait, a lépcsősort gyékényestől, ernyőstől, hátunk mögé kerül kis elmélkedő fülkéivel, nyüzsgő embereivel. Föllépdelünk a fémtálcáikat rázó, csörgető koldusok sorfala közt, utánunk nyúlkálnak, ránk pusmognak, -szólnak, -kiáltanak. Odafönt veszek pár szem narancsot, fölváltom a papírpénzt, hogy legyen apróm a koldusok, vezeklők, zarándokok számára. Látom, közelednek a Három Fehér Ismerősök, András átmosolyog a tömeg feje fölött, most nézték meg az Aranytemplom tornyát, mutatják, merre menjünk. Tódulnak seregestül az önjelölt idegenvezetők, majd ők elvezetnek arra a teraszra, ahonnan a legjobban látható az arany lemezekkel fedett torony, s megmutatják a szentélyt is. Az egyik sikátor falába vágott résen át látható a templom fala, de előbb csodáljuk meg a kasmíri selymeket, a másik közelre nyomul: inkább az ő mesés szőnyegeit, a harmadik aranyra, ezüstre, ékszerekre csalogat. Megyünk a sikátorokban, vagyis inkább menekülünk a koldusok, pénzszagot fogó lebzselők elől, bivalyokat kerülgetve, cikázva a szemét meg az ürülékkupacok közt. Vegyél képeslapot, szahib! Szinte ingyér’ adom. Váltsd be a pénzed! Ezt a málát, ezt érdemes hazavinned. Csodatevő ereje van. Gandzsát, hasist, nagyon jó; nem, inkább az ő szabóműhelyét nézzük meg. Apró gyermekek vesznek körül, majd ők elvezetnek a teraszra, ahonnan jól látható az aranytemplom tornya, nem pénzért: „No mani.” A lépcsősor tövében ők őrzik poros lábtyűinket, s mielőtt távoznánk, a szolgáltatásért elkunyerálnak tíz–tíz rúpiát. A keskeny útvesztők újra belevisznek a forgatagba, tülekedésbe, zsivajba. Zúg a fejünk a látvány és a „hallvány” bőségétől, míg a riksakuli beméri az irányt a szállónk felé. Eltéved szerencsétlenje a létforgatagban, az Ashók szállóba visz az Ashalók helyett. Izzadtan, csapzottan nyomja a pedált, s az út végén a megegyezett összegre rákunyerálna.
Kisvártatva megjön utánunk a magyar csapat maradék három tagja, ők is a szentséges folyó partjáról, elég volt, a Siva mindenit. Együnk rá! Egy közeli kis étteremben meg is ejtjük az étkezést: csípős, fűszeres ételek, ízletes lepénykenyérrel, a csapatival.
Nézelődünk, vásárolgatunk a piacot járva. Mellettünk az egyetemi város. Ettől a piac neve is Lanka biejcsjú. (Vagyis Benares Hindu University – BHU). Hazaérve egy kis ejtőzés a tömegesség után; majd emlékeztető sorok az eseménynaplóba. Az írást többször megszakítják a külső történések. Például közben bealkonyul. Az egyik útitársnőnk a magammal hozott verseskönyvemet kéri kölcsön. Előkeresem, odaadom. Majd a vasalóember kopogtat, karján a mosott-vasalt nadrágjaink, aztán a másik útitársnőnk nyit rám, hogy fél hétkor Szingal úrékhoz vagyunk hivatalosak, úgymond, vacsoravendégnek.
Megint némi bolyongás, tévelygés, míg az egyetemi kórház egyik fiatal orvosa elvezeti csapatunkat a gyermekorvos és fordító lakására. Mosolyogva, kedvesen fogadnak, itt vár ránk a jógás házaspár, Sharma úr és titokzatos mosolyú felesége, akit csapatvezetőnk női Buddhának becéz (ha a nevezett nincs a közelben). Szingal úr ma csupa derű, kópéság. Meglepetést tartogat a mai vacsora mellé. Meghívta egyik barátját, aki foglalkozására nézve fizikus (napenergia kutató), de részt vállal tevékenyen a közéletben, s vélhetően segítségünkre lesz majd a tervezett kelet-nyugati központunkhoz vezető út egyengetésében. Sose bánjuk, hogy a benáreszi polgármester letagadtatta magát előttünk (pedig milyen szívélyes meghívó levelet küldött nekünk Budapestre), s különben sem az ő szívbéli emberük. Nem ám! S nemcsak azért, mert megbízhatatlan (amit mi is tapasztalhattunk), hanem azért is, mert muzulmán. Szinte végszóra becsattan a szobába B. úr, mögötte árnyékként a felesége), derűs, kövérkés ember, az élete párja szerényen meghúzódik mellette – tudósaink kollégája, pszichológus. A meglepetés valóban ritka a tűnődő, nehezen döntő hinduk közt, ő kiválik közülük: beszédes, tevékeny, mozgékony, ötletes, lehengerlő modorú. Szónok, bár most alig van hallgatója. Címeket mond, ötleteket sziporkázik, József Andrásunk örül, nevetgél, hálásan vet közbe egy-egy szanszkrit kifejezést a készletéből, most igencsak emberére talált.
Finom a vacsora is. Nem annyira csípős, hogy sértené nyelvünket, torkunkat, gyomrunkat. Bundázott panír (sajtféle) spenótfőzelékkel, hasábburgonya, párolt karfiol, dhál (borsó) és ropogtatni valónak: kukoricaszirom, édes golyócskák, sütemények. Nézegetjük a lakás képeit. Ajándékba hozott lemezünkkel viszont hoppon maradunk, a ház mindkét lemezjátszója használhatatlan, az egyiket kibelezték, a másiknak csak a fele van meg. Így nem csendül föl a magyar keserves és nem brummog föl a bőgő a benáreszi éjszakában. Tíz óra körül lépünk ki a vendéglátónk házának kapuján, békésen, derűsen, hindu módra búcsúzkodva házigazdáinktól. Homlokunk elé emeljük összetett tenyereinket (ami számomra azt jelenti, hogy lélekben te meg én egyek vagyunk): Namaszté! Good night!
Halvány társalgás az elmélkedő kövek teraszán – fáradtság ágyba szólít. Nézem egy darabig fejem fölött a fehér szúnyoghálót s ezzel a fehérséggel süllyedek bele az időtelenbe.
