November 19.
Míg reggeli gyakorlataimat végzem a terasz köveire terített pokrócomon, Feri, a szobatársam csoszog, topog, lötyög mellettem, miután őt is kicsalta a napfény. József András távolabb csikungozik, föl-fölszökkenve, mezítelen talpa visszacsattan, rádöndül a padozatra, csilingelő fémgolyóinak hangja beleoldódik az izomfeszülés meg -lazítás érzésébe, terébe, a légzésem forrásáig elhat.
Gyümölcs reggelink után kis kézi magnómon meghallgatok két napszakhoz illő rágát, egy hagyományos szitárral kísért indiai zeneszámot. Még zenére ajzott füllel érzékelem utána a közeli kovácsműhely ülőinek csengését, a kalapács meg a pöröly csapásait, a szomszéd építési telekről a fűrészelés, szögek beverésének meg a kövek hasogatásának hangját. A napsütött erkély egy árnyékosabb zugában piszmogok leírnivalómmal, a lányok közben olvasnak, teregetnek, napoznak. Felvillan bennem, milyen békés, otthonos így. A többi férfi jegyvásárolni a vasútállomásra ment, készülünk bombayi utunkra. A mai ebédre Sharma doktorékhoz vagyunk hivatalosak, este pedig egy esküvői ünnepség vendégei leszünk. Ha úri kedvünk úgy akarná, egy másik esküvőt is meglátogatnánk, vendéglátóink gondoskodnak időtöltésünkről. A csillagok állása most kedvező a házasulandóknak, a Hold is megfelelően fényes kerek ahhoz, hogy a hindu párok örök hűséget ígérjenek egymásnak. Élvezzük most a hindu ismerőseink figyelmességét, kedvességét, a szent város vendégszeretetét.
A tegnap összegyűlt társaság hindu tagjai művelt, szellemiek vonzásában élő emberek, becsülik a szanszkrit nyelven megőrzött hagyományokat, értékelik, olvassák a szent könyveket. József András minden alkalmas pillanatban felröppent egy–egy szanszkrit kifejezést, nevet, fogalmat, s ez gyakran feloldja a társalgás zavarait, meglódítja az akadozó mondatokat. Ha már itt vagyunk, igyekszünk megerősíteni a jobb ismerőseink hajlandóságát. Szingal úr erre különösképp fogékony. Cserébe a neki ajándékozott indiai-magyar bibliográfiáért, egy tibeti tanulmánykötetért meg a kipróbálásra ott létünk alatt nem került népdallemezért Józsefnek és párjának, a gyermekorvos Mariannak aláírja kedves ajánlással egy-egy könyvét.
A megegyezés szerint egy óra tájt ide várjuk reményeink emeleti szigetére Sharma doktor úr egyik fiát, aki átvezetne hozzájuk ebédre. Hanem József Andrásék késnek, a jegyvásárlás előre beláthatatlan kaland, győzni kell idővel meg türelemmel. Maga a főorvos jön el értünk, álldigál egy darabig, toporog, majd azt javasolja, induljunk el és hagyjunk üzenetet a távollevőknek, hogy megérkezvén azonnal kapjanak utánunk a tér túlsó oldala felé. Amikorra azonban fölszedelőzködünk és zárnánk a szobákat, megérkeznek a társaink. Siker, mondják és mutatják vigyorogva, hétfőre mind az ötünknek van előre váltott vasúti jegye (ezer rúpia Bombayig), másodosztályú (légkondicionálás nélküli, vagyis non ejszí) hálókocsi. Délelőtt tizenegykor indul a vonatunk és a menetrend szerint másnap délután négykor érünk célba. Miután Sharma úr kedves otthonisággal lealkudja a viteldíjat, kifizetjük a riksát, de művét rémülten látja tüstént romokban, József Andrásunk ugyanis a hatvan rúpiát rögtön fölkerekíti százra, ami itt egy ilyen rövid távolságra borzalmasan nagy pénz. Igaz, a riksás megvár, míg mindannyian elkészülünk és egy kupacban elfurikáz bennünket néhány száz méternyire, ahol Sharma doktor úr már vár bennünket, ő ugyanis gyalog előrement. S a lakásukban ott a tegnap esti ismerőseink: Szingal úr és Srívasztava, a napenergia-kutató, műemlékvédő, politikus és példás családapa. Csevegünk az előszobában, aztán cipőinket odakint hagyva bevonulunk a tágas nappaliba, ahol színes tévé bömböli ránk a műsort: indiai diszkó. Videoklippek, reklám, hangos, ricsajos bárgyúságok. Az étel indiai, székekre, fapadra telepedve fogyasztjuk. A választék: citromos rizs, puri (vajban sült lángosféle), dáhl (főtt borsó), édesség. Itt szerény fogásnak számít. Sharma úr meregeti nekünk gyakorlottan az ételt, és odahozza tálcán: még egy kis purit, tessék, még a dáhlból is szedjél hozzá; rágunk, eszünk s közben bömböl a tévé. A társaság egy része az étkezés után kávét kívánna, s mi Ferivel mint afféle reformgyomrúak csendestársak vagyunk ehhez a Café et home-ban. A szállodaszobáinkban vagy a közös erkélyünkön pihengetünk, jegyzetelünk.
Este Szingal úr jön értünk autóval, új kocsi, büszke is rá, dicsérgeti, bekapcsolja a zenét, a hátunk mögüli hangszórókból harsog a diszkózene, s így rázkódunk a szent város gidres-gödrös utcáin, kerékpárokat, bivalyokat, teheneket, kutyákat, macskákat és elbámészkodó gyalogosokat kerülgetve. Egyszer aztán utolérjük a sokadalmat, a táncoló, szökdécselő násznépet, kiszállunk, nézem a vendégeket s elönt égető tűzként az otthonosság. Örülök mindenkinek, aki itt áll, ők jelentik derűmet, jókedvemet. Betessékelnek a lakodalmas udvarba, az örömapa kezet ráz velünk, hiszen mi vagyunk a messziről idetévedt díszvendégek. Sós, fűszeres puffancsokkal, édes aprósüteményes kis zacskókat osztogatnak mindjárt. Persze megbámuljuk a színpadszerűen emelt rész egy trónusán a menyasszonyt, leendő férjura még nem érkezett meg, lassan poroszkál szegénnyel a fehér lova. Fényképezünk, villognak a vakuk, berreg a kamera, s mikor végre megérkezik a bajuszkás, turbános hódító, belépdel a győzelmes szívrabló sárga virágkoszorúval nyakában, újra kattogtatjuk fényképezőgépeinket.
Egy-egy kíváncsi vendég perdül elénk a sokadalomban, bemutatkozik, s azt kérdezi, hogy mi honnan vagyunk, és hogy érezzük itt magunkat. Jól, jól, kedveském. Odafönt az emelvényen megtörténik a gyűrűcsere, újabb koszorúkat akasztanak az újember nyakába. Virágigájában izzad, forgolódik. Éljen az új pár! Tessék csak, tessék, hívogatnak, terelgetnek bennünket az ételes asztalhoz. A választék bőséges: csupa növényi fogás, mindenféle zöldségétel, burgonya, rizs, puri és persze édességek. Szesz nincs, mégis mindenki jókedvű, mámoros, s dohányzó embert is csak elvétve látok, talán csak egy valaki nem állta meg rágyújtás nélkül a sokadalomban; nem mocskolják be ezt a szent tiszta ünnepet. A lakodalom a teremtőerő eleven dicsérete. Az örömapa nevének megfelelően csatakos a boldogságtól, mámorosan, a meghatódottságtól el-elcsukló hangon tessékel ülőhelyünkre. Ragyog az arca, hogy kísérhet bennünket. Ezüsttálcánkra rátesznek mindegyik választott ételből, s a székünkre ülve, tálcával az ölünkben falatozunk, akárcsak a többi vendég. Egyikünk-másikunk visszaballag az étkes asztalhoz rizsért, puriért, a szakácsok adják mosolyogva, aztán tálcánkat, ahogy a többiektől látjuk, becsúsztatjuk székeink alá, s ezeket aztán az erre szegődtetett emberek szednek össze a maradékkal meg az evőkészlettel együtt. A vacsora után újra érdeklődők, kíváncsiskodók szegődnek hozzánk. Egy-két kedves mondatot legalább. A szavakat jórészt mosollyal pótoljuk. Szingal úr, aki a vacsora után hazakocsikáztat bennünket láthatóan népszerű itt. Tanítványai, alkalmazottjai mély tisztelettel, szeretettel beszélnek vele. Alázattal érintik meg üdvözlésképp nadrágja szegélyét, szárát.
November 20.
A pénteki reggelinket a Srivasztava családnál költjük el. Előzetesként az itt szokásos tejes–cukros teából egy csészényi. Majd átballagunk a közeli Gurudám templomba (magyarul Mesterek házának nevezném). Alig kétszáz éve épült, tehát viszonylag közeli időben, de romos, elhanyagolt állapotban találjuk. A turisták nem is igen tudnak róla, az útikönyvekben sem szerepel, nekik egyik a megközelíthetetlen helyszínek közül. Vendéglátónknak köszönhetjük, hogy megnyílik előttünk. Ő ugyanis jól ismeri az épület-együttest, könyvecskét is írt róla. Egy példánya maradt még belőle, azt is nekünk ajándékozza. Olvassuk élvezettel! Srivasztava úr tudja, melyik épületrész a jógaiskolázás melyik szintjéhez tartozik. Figyelmünkbe ajánlja a csakráinkat, erőközpontjainkat jelképező fülkéket, bennük az ülőpadka, szemügyre vesszük a Hold házát, megállunk áhítatosan a dhárana (figyelemösszpontosítás) szintjén, s oldalazva, kezünkkel, testünkkel tapogatva-súrolva a keskeny csigalépcső oldalfalait, emelkedünk, mint gyakorlóban az energia, arcunk is érinti a fordulókat, s feljutunk a szamádhi, az egyesülés, megvilágosodás kupolájába. A beavatottak nyilván sok tisztítógyakorlat, elmélkedés után volt erre csak lehetősége, hogy egy-egy útszakaszt teljesen átéljen, megéljen. Lefényképezem a szentély fehér gyolcsba öltöztetett istenszobrocskáját, majd a másik kápolna istenpárját is. A felső szintekről, ha nem is látjuk a teljes belső kozmoszt, azt észrevenni, hogy a templom–együttesnek melyik része vált romossá, hol roggyant meg a tető, s az is látható, hogy az építkezés egyre közelebb nyomul a szent falakhoz. Pár száz méternyire egy teraszon mosott ruhákat, szőnyegeket teregetnek a napra.
A mesterek templomából kifelé menet lecsippentünk a bejárati kapuval szembeni tulaszi ágyásból (a szent bazsalikomból) egy-egy levélkét, és vezetőnk sugallatára a templom őrzőinek aprópénzt csúsztatunk markába, ettől mindjárt szívélyesebbre vált a búcsúzás is: hajlongva, mosolyogva kísérnek a kapuig, s nyikorogva csukják be miután kilépünk. A templom előtti füves, buckás téren heverésző, kérődző bivalyok, kecskék s egy szürke szamár is. Józsefünknek eszébe villan, hogy ő bizony megüli az egyik bivalytehenet, de ahogy közelebb ér a kiszemelt hátasa felé, annak kihívó tekintetétől meggondolja magát.
A reggeli eközben elkészül a polgármester helyettes úréknál, s igencsak bőséges. Paratha, ez a fűszeres főtt krumplival töltött lángosféle, spenótfőzelék, sült burgonyakarikák, csicseriborsó, záró fogásként pedig fűszeres édes tejberizs. A reggeli után doktor B.B. Srívasztava úr ajánlóleveleket fogalmaz utunk későbbi állomásaira is gondolva. Egyesületüknek, a hindu kultúrát és művelődést támogató és a szegény hindu diákokat segítő Bharat Vikas Parishad-nak Bombayben is van fiókszervezete, s ott kedves ismerősök várnak majd ránk, illetve inkább az ajánlólevélre.
Delhiben, de itt Benáreszben is gyakori az áramkimaradás, ezért minden rangosabb épületnek van magán áramfejlesztője, amelyet szükség esetén rögtön bekapcsolnak. Dohogva, zakatolva termeli az elektromosságot, s az arra elég, hogy a mennyezetlámpa legalább pislogva világítson. Áramkimaradás hindu vendéglátóinknál is, ebből lesz egy kis zavar, de áthidalásul a család két érett lánygyermeke előadja magánszámát, a mi tiszteletünkre készültek vele. Egyikük a szerényebb lány hindu versikét olvas fel a napkeltéről, egy versekkel, feljegyzésekkel, rajzokkal teleírt füzetből. Nővére, a csinosabb viszont magát adva szerepel: vissza-visszanyelvel apjának. Címeket cserélünk, eldúdolunk mi is egy magyar népdalt, József András elszavalja egyik Magyar Műhelyben közölt dallamos etűdjét. Családias lett a hangulat. Búcsúzás előtt még csoportkép az udvaron, a svasztikákkal díszített polgármester helyettesi vaskapu mellett. A botcsinálta fényképész én vagyok, ezért aztán kimaradok a csoportból.
A varanaszi főpostáról táviratot küldünk Bombay főpolgármesterének, tudatva, hogy melyik vonattal érkezünk, s kérve, hogyha módjukban áll, fogadjanak bennünket. Majd hármasban Ferivel és Judittal egy motoros riksával kiporolunk-zötyögünk Szarnáthba, ahol Úr Buddha megvilágosodása utáni első tanítóbeszédét elmondta. Ahogy követői mondják: itt hozta mozgásba a Tan a kerekét. Többször megkerüljük, közben fényképezgetve a hatalmas Damékh sztúpát. Maga az emlékmű az ötödik században épült, vagyis a Gupta korszakban, de téglái egy hétszáz évvel korábbi épületből származnak. Ferit mindez nem nagyon izgatja, rá se hederít a Buddha földi maradványainak tiszteletére emelt Dharmarádzsika sztúpára. Ő Buddha fölébredését hirdető helyen egy bokor árnyékába húzódva alszik. Érzem a kolostorok romjai és a kisebb sztúpák között az erőhullámokat, mintha fényes áramlásban állnék. Ha belegondolok, hogy Buddha itt járt-kelt és tanított… De megérkezik egy japán turistacsoport, a vezetőjük egy nagy hangerejű szócsőbe harsogva sorolja elő a látnivalókat. Ettől az áhítatom is elszáll. Átballagunk egy harmincas években épült buddhista templomba. Kettesben Judittal, mivel Feri még mindig alszik. Ez a templom számomra igencsak közönséges, a falat díszítő modern japán faliképek szellemtelenek, iskolásak, gyengék. A Mahabódhi Társaság a szarnáthi ligetnek is gazdája, karbantartója, itt székel a buddhista templommal szemben, s a nyitott ablakiból veszett hangos rockzene üvölt, zokog, nyüszít, fortyog az utcára a járókelők, bérbiciklik, veszteglő autók meg a bételárusok közé. Ez még a vásárinál is közönségesebb hangzavar. Ez kísér el bennünket búcsúzáskor is. A bérkocsis palimadárnak néz bennünket, arcpirítóan sokat kér, ki is kászálódunk a fülledt utastérből és átpártolunk egy háromkerekűre. Alkonyodik, amikorra Benáreszbe visszatérünk. Gyümölcsvacsora. Este a szanszkrit egyetem vezetőségéből látogat meg egy kotnyeles ismerősünk. Mire ez a sok hagyma meg a citrom a papírzacskókban? Jé, hogy a Mariann citrommal issza a teát! Eláraszt kérdéseivel. Mennyit keresünk? Mennyi egy kiló kávé Budapesten? Hát egy villamosjegy?
Elalvás előtt egy kis hindu zene. Újonnan vásárolt kazettám rágájából bukom álmaimba.
November 21.
A korai ébresztő után Judittal megint a Gangesz felé vesszük az irányt. Sietünk, aprítva lépteinkkel a korahajnalt, hogy a napfelkeltét már a vízparton érjük. Az Aszi ghát közelében találunk egy kis szabad helyet, s nézzük, hogy a szürkeségen milyen csigázó lassúsággal szivárog át a fény. Szép vörös palló képződik a Gangesz vizén átlósan közöttünk meg az emelkedő napkorong között, figyelmemtől kifényesedik és aranyhíddá átváltozik. Napbanézés, légzőgyakorlatok és napüdvözlet, a szúrja namaszkár sorozata. A napfényt szétárasztom sejtjeimbe, s így sugárral töltve igyekszünk vissza szállásunkra, hogy idejében elindulhassunk a szanszkrit egyetemre. Az időt nem találjuk el, késünk egy kicsit, és tegnap este nálunk járt ismerősünk fürgén elkísér bennünket az egyetem vezetőjéhez Venkatacsalám professzorhoz. Onnan kocsival gördülünk a szomszédos épülethez. Az egyetem színe–java már vár bennünket. Egy asztrológus, egy tantra mester, egy szanszkrit-angol nyelvész, egy jantrákkal foglalkozó szakoktató. Az első kérdésük mindenesetre meglepő: afelől érdeklődnek ugyanis, van-e Magyarországon tudományos irodalma, hogy hogyan hat a hold a földi életre. Úgy érzem magam, mint a szegény rokon, puszta kézzel jöttünk. József Andrásunk személyesebbre fogja a kérdést (most ő itt az ország a messzi Magyarhon), s ezért arról beszél, hogy magánéletében fontosnak tartja a holdhatásokat. De ebből rögtön félreértés támad. Nem értik, miért ölti bele magát vezetőnk a válaszba, amikor a kérdésük nem erre vonatkozott. Nem tudják, miért magánosít a válaszadó. Megzavart a helyzet. A tolmácsok tisztáznák, amit persze nem lehet. Cuppogunk a magánmocsárban, kis magyar pocsolyánkban a szanszkrit tudomány előtt. Miután ilyen félszeg lett a bemutatkozásunk, kivezetnek az egyetem kertjébe a delhi Jantar Mantarhoz hasonló csillagvizsgálóhoz. Ez némileg kisebb, szerényebb, mint fővárosi társa. Az asztrológus, bár nem tud angolul, viszont a turbánja alatt csupa derű és szívélyesség, kalauzol bennünket figyelemmel, szeretettel. Fiatalabb társa, talán a segédje fordítja, értelmezi, amit mond. Kellőképp kibámészkodva magunkat az épület-műszerek között visszasétálunk a „haditanácsba.” Másnapra meghívnak bennünket könyvtárnézőbe. Az egyetemről hazakocsikázunk reménységeink fészkébe, ejtőzünk, pihegünk (jómagam rágát hallgatva lazítok) mielőtt elindulunk templom-nézőbe. A Durgá-szentély, majd a kis Nepáli templom kerül sorra. Ez utóbbihoz némi baksis ellenében vezetnek el szűk sikátorokon, gyérfényű utcákon, sötét folyosókon bukdácsolva. Pöttömnyi boltok előtt járunk, mint babaházak díszletei között lennénk. Hosszú keresés, kanyargós utcák után végre célba érünk. A nepálinak nevezett templom csodálatos kis épület. Gyerekek lézengenek közelünkben, miközben a szent falakat nézegetjük; fiúcskák, kislányok kunyerálnak, majd meg azt szeretnék, ha lefényképeznénk őket. A kundorászi csapat hol csendben, hol zsinatolva kísérget. A templom körüljárása után leereszkedünk a Gangá partjára, a férfi a kis templomhoz elvezetett, nem tágít, pénzszagot érezve dong, búg köröttünk, fölingerel erőszakossága. Száz rúpiáért közvetít egy csónakot, heveskedik. Ez alkalmi ár lenne, csak barátoknak, hamukál. Végül elküldjük a csudába, s megalkuszom valakivel, aki egy húszasért fölevez velünk az Asi ghátig. De kiderül, hogy akivel tárgyalok, megint csak közvetítő, ő, aki pár szót tud angolul, az evezős viszont roskatag öregember. Lassan, vontatottan haladunk az ár ellenében. A legszívesebben átvenném a vénség otromba evezőit. Célt érvén komótosan kikötünk, ám mivel nincs aprónk az öreg evezős viszont nem tud visszaadni, az egyik teás bódéban fölváltom az ötvenrúpiásomat és kifizetem az evezőst, aki addigra egy oldalvást eső homokbucka mögött elvégezve nagydolgát, visszatért a fuvardíjért.
Lassan, nézelődve hazasétálunk szállodánkba.
A Gangán csónakázva úgy vonulnak előttünk a part épületei, szállásai, tornyai, palotái, mint az erődítmények. Itt-ott sárgásan villan meg rajtuk a fény, zene hallatszik (esküvő? alighanem), majd kikötvén gyors tablá szólót hallunk az egyik közeli ház emeletéről. De jó lenne odabent!
A szállodánk teraszán elköltjük vacsoránkat: ki panírt (túrósajtot), ki pedig gyümölcsöt, almából, narancsból, banánból válogatva. Lefekvés előtt még számba veszem a mai nap eseményeit, és emlékeztetőül rögzítem belőlük a fontosabbakat.
Már majdnem otthonosak vagyunk Benáreszben. Ma felismertem az utcai tömegben az egyik vezeklőt, azt a narancssárga ruhás szádhut, akit pár napja a Gangá partján lefényképeztem. Tegnap a pökhendi riksás is felvillant járműjével, miközben háromkerekűnkön a szanszkrit egyetem felé tartottunk. A forgalom hozzánk sodorta a szerencsétlent, átrikkantott, hogy hová valósiak is vagyunk, mondom, ide a közeli Magyarországba, ekkor meglódul, és elragadja az áradat, beleveszik a létforgatagba. Lüktet, zakatol, bugyborékol velünk a város.
November 22.
Említődött már valahol, hogy itt minden rangosabb szállodának, étteremnek, intézménynek van külön áramfejlesztője, a gyakori kimaradások, szünetek idejére. Az Ashalók bejárata mellett most a mi kétüteműnk dohog, zakatolgat, a szomszédos telken pedig vele versenyt zajonganak a kőművesek és segédeik. Vasat kalapálnak, sziklaköveket hasogatnak, téglát darabolnak, fát fűrészelnek és szögelnek csattogva, vadul.
Korai ébresztő, mert vár bennünket a Gangesz parton a napfelkelte. Pránajámám után megáll mellettünk az ismerős pár: Sharma doktor úr és felesége, váltanak velünk néhány szót, majd istentiszteletre mennek. Minden nap így indulnak el: hajnali fürdés a Gangeszben, majd istentisztelet. Még megerősítik, hogy holnap kisegítenek bennünket a vasútállomásra csomagjainkkal együtt. Tiszta, kedves, derűs emberpár, mintája lehet annak, aki lelkesen magával, másokkal békében szeretne élni.
Most a tegnapi csónak utunkkal ellenkező irányba tartunk. Az Asi gháttól indul csónakunk a sodrással a part lépcsősorainak végéig, megnézzük ezen a jó öt kilométernyi szakaszon mit rakott partjára a szent folyó. Fényképezem a zarándokszállásokat, tornyokat, palotákat, szentélyeket, templomhomlokzatokat meg a part mosóembereit.
Az utcán szemberohan velünk az idő, sodor bennünket, s mintha visszavinne múltunkba, több száz évvel korábbi terekre vet. A templomok árnyékában heverésző, kérődző tehenek, fekete bivalyok, máshol a falra tapasztott, s ott száradó tehénlepények, fűtőanyagnak, ürülék, szennyvíz a nyitott csatornában, lefolyókban, mocskos vizű pocsolyák és csodálatos épületek, szentélyek tükröződnek a fekete sárvizekben.
Az egyetem parkjában körbejárjuk tisztelettel az Asóka-oszlopot, majd leülünk elemózsiázni a betonra. Majd míg a folyosón a fal mellé tolt falócákon gubbasztva az egyetem vezetőjére várunk a főkönyvtáros tart szóval bennünket. Elmondja, milyen könyv- meg kéziratgyűjtemény van tulajdonukban, főképp szanszkrit irodalom, védák, upanisádok kéziratos lejegyzései, jóga, asztrológia meg ájurvéda kötetek. Kézirataik katalógusa harminc testes kötetnyi. A vasárnapi tallózás a könyvtár polcain ennek megfelelően izgalmas. Főleg a ritka német, angol vagy francia nyelvű kiadványokra vadászunk, a szanszkrit címeket olvasni sem tudjuk. A könyvtárlátogatás legemlékezetesebb darabja az az ezer éves pálmalevelekre írt könyv, amely a Mahábháráta fejezeteit tartalmazza színes rajzokkal díszítve. Megérinthetjük ezt a naftalinszagú csodakötetet. Búcsúzásképp az egyik fiatal tudós a Rigvédából recitál szépen, lelkesen, aztán pedig Kalidásza Sakuntálájából ad elő néhány dallamos strófát.
Ajándékkönyvekkel bocsátanak utunkra. Odakint az udvaron az egyik ajurvédikus gyógyító csatlakozik hozzánk, mert fülébe jutott látogatásunk híre. Egy angol kéziratot nyújt át reménykedő arccal, hogy fordítanánk le a mi nyelvünkre és idehaza publikáljuk, a tiszteletdíjban majd megegyezünk. Bevezet a dolgozószobájába, megmutogatja gyógynövényeit, préselt virágait, a gyógyító szerek alapjául szolgáló magvakat. József András elkéri tőle az egyik botszerű fekete termést. Feri barátunk egy szanszkrit gyógynövénykönyvet kap ajándékba. Ezután ajurvédikus vendéglátónk bevezet bennünket egyetemi kórháza vezető orvosaihoz. Nagy sereglet, köztük egy ismerős is, Tripathi doktor, bemutatja az intézmény főorvosát, aki köpcös, bajuszos, hörcsögszerű jelenség. Bételt rágcsál szenvedélyesen. Így teli szájjal, rágózva oktat az ájurvéda alapjaira, hittérítői buzgalommal magyarázva, hogy ez nem csupán gyógyító eljárás, hanem életvitel. S nyilván hozzátartozik, hogy hitvallói bételt rágnak beszéd közben a külországi vendégek előtt. A főorvos egyébként érezhetően és láthatóan jelentéktelen emberke, fontoskodó mitugrásznak látom. Nem érzékeli, mennyire kimerültek vagyunk, s nem látja, hogy fáradtan, törődötten, korgó gyomorral várjuk unalmas szóáradata végét. Nem veszi észre zavart, majd dühös egymásra nézéseinket, s egy alkalmas pillanatban fölállunk, el is búcsúznánk gyorsan, de a bételrágó nagyfőnök elereszti fülünk mellett szavainkat, most számára az a legfontosabb, hogy megértesse velünk a pitta alkat jellemzőit. Kínos lassúsággal telik az idő, ám egyszer csak hirtelen felugrálva sikerült kiszöknünk a hittérítő bételdoki udvartartásából. Elképedve bámulnak utánunk. Gyümölcsöt veszünk, megalkuszunk egy riksakulival a viteldíjban és hazazötykölődünk. Gyümölcsevés, majd pihenőke, mert estére Szingal úrékhoz vagyunk hivatalosak vacsorára, ahol étkezés előtt megnézünk egy tőrőlmetszett hindu melodrámát az egyik tévécsatornán a főorvos úr szíves tolmácsolásával.
A film limonádé történet bumfordi legénnyel és szépszemű eszemadta lánnyal, epekedő szerelmessel, méregkeverővel, boszorkányos anyóssal. Sok a dal- és táncbetét a harmincas évek operettes magyar filmjeire emlékeztető világ. A filmhiba miatti szünetben a doktor úr megmutatja légkondicionált dolgozószobájában számítógépét. Százezer rúpiás jószág, angol és szanszkrit szöveg szerkesztésére is alkalmas. Vendéglátónk épp az ájurvéda nedvtanának egyik fejezetét fordítja. Az anyatej, olvassa nekünk az utolsó mondatot, nemcsak a szoptató emlőből, hanem az anya egész testéből fakad.
A tévéfilm után vacsora: borsóleves, paratha, spenót és tésztában sült hagymaszeletek, sült banán édes-csípős szósszal (csatninak hívják) és joghurt. József András Szingál úr könyvei közt tallózik, kinyittatja az üvegajtóval záruló könyvesszekrényt, kiemel a vastag fóliánsok közül egyet-kettőt, a port letörölve fedelükről gyönyörködik bennük. Szanszkrit képírás meg japán kalligráfia. Az albumok mögül előkerül egy ázsiai Ki–kicsoda hetedik kötete, amelyben vendéglátónk is szerepel egy rövid szócikkel. Életrajza. Művei. Kitüntetései. Fényképe.
Vendégeskedésünk után jólesik a gyaloglás hazáig.
November 23–24.
Hat előtt ébredek reggel. Erősen fúj a szél, később az eső is szemerkélni kezd. Míg a teraszon végzem a reggeli testgyakorlatokat, a szobatársam ki-be járogat nyikorgatva a kenetlen ajtót, ráadásul bekapcsolják a bejáratot őrző áramfejlesztőt is, s ez lelkiekhez túlságosan zajosnak találtatik. Ha a középpontom csendes, nyugodt, oda jussak el, bármilyen zajos is körben a világ! Időnként el-eltévesztem az irányt s tévelygek dühösen. Lélekjelenlét, biztatgatom magam, s közben ki tudja, hol járok. Pedig kellene tudnom. Tehát: jelenlét! Befejezem a gyakorlataimat, így nyugtalanul, zsémbesen.
Gyümölcsreggeli. Csomagolás, a tárgyak, ruhák, ajándékok visszatelepítése táskáinkba, bőröndjeinkbe. Pihegünk, töprengünk, hogyan lehetne ügyesebben. Míg az írással bajlódom, megjelenik Sharma doktor úr és a felesége, hogy kisegítsenek bennünket a vasúthoz. Előreláthatóan bő másfél napos utazás áll előttünk.
Két motoros riksa fuvaroz ki bennünket az állomásra. Nagy próba beszuszakolódni a járgányok szűk terébe. Két nőnemű útitársunk engem kap szomszédul, Feri és József András a másik megpakolt járműben gubbasztanak. Az állomás közelében elég egy kis figyelmetlenség, s a nagy nyüzsgésben, forgalomban a két kocsi elveszti egymást szem elől. Így csoportunk egyik fele a másikat kajtatja, izgulunk, a riksa vezetője eltűnik a tömegben, társainkat, illetve társát fürkészve. Még idejében rátalálunk egymásra, és mindjárt hordárt fogadunk. Emberünk fejére tekeri a sálát, s ráteszi a két böhöm nagy bőröndöt, és lépeget előttünk a lépcsősoron fölfelé, majd lefelé óvatosan, de biztosan. Mivel van még időnk jócskán a vonatindulásig, gyümölcsöt vásárolunk az útra meg ásványvizet. Felszállván látjuk, hogy a másodosztály meglehetősen koszos, szemetes, bele-beledohányoznak légterébe (a bidi cigaretta nevének megfelelően büdös, szúrós szagú). Gyereksírás, latrinabűz. Útitársaink határozott mozdulatokkal a padlóra dobálják a földimogyoró héját, a narancs lehámozott maradékát. A két latrina közt (amelyek egyike angol stílusú a másik indiai vagy inkább balkáni) egy vezeklő hever narancsszín lepelben, a polcos szekrény aljában meg összekuporodva a társa. Szentemberek. Szent mivoltukban ingyen utazhatnak, de nem foglalhatnak ülőhelyet. Este a hazaiak szétterítik kendőiket, pokrócaikat, takarójukat és lefekszenek. Látszik, gyakorlott utazók. Reggeli ébredésünk után kiderült, hogy a vonat sokat vesztegelt, s így tíz egynéhány órás késésben vagyunk. A délutáni megérkezés reménye veszik, még egy éjszakát töltünk ezen a vonaton. Az állomásokon teát, földimogyorót, kekszféléket vehetünk, a kofák kosarakból gyümölcsöt, lepénykenyeret, vagyis csapátit árusítanak. A fülkénk szűk, a rácsos ablak alacsonyan van, nézzük az elsuhanó tájat: a tea- és cukornád ültetvényeket, rizsföldeket, fákat. Van, ahol már aratnak, máshol még csak zsenge, zöld a vetés. A szűk tér, s egyáltalán a szűkösség ingerült helyzeteket okoz. Az önző utasember nem szereti a kényelmetlenséget, a folytonos zaklatást, nehéz szagokat. Állomásonként meglepnek a koldusok, kántálnak, vinnyognak az ablak alatt, s közben egyre áthatóbban árad a húgy- és az ürülékszag a kocsi mindkét végéből (angol meg hindus stílusban). A vezeklők, akik szeretik sorsukat, derűsen csukják be a feledékeny szükségre járók után a vécéajtót, és békésen visszafekszenek a fölhalmozott szemétbe, koszba. Két franciául beszélő fiatalember van még fehér a kocsiban rajtunk kívül, az egyikük épp a mi fülkénkben alszik. A franciák betegek, nyugtalanok, riadtak, s nagy marmonkannában dajkálják a forraltvizet. A hinduk figyelmesek, kedvesek, ez teszi valahogy elviselhetővé a szemetes környezetet, a papír- meg gyümölcshulladék az időnkénti gyors és felszínes takarítások ellenére is felszaporodik. Egy-egy állomáson suhancok, gyerekek ugrálnak föl a vonatra, rövid nyelű seprűikkel fölverik fülkénkben a port, majd tartják a markukat, míg bele nem hullik a pajsza. Ha elfogy az aprónk, egy-egy banánt, narancsot nyomunk a takarítófiú kezébe, elmegy, befalja a fizetségét, visszatér és újra kéreget, duruzsolgat. Az értelmiségi fejében, gyomrában minden gondolattá válik. József András most éppen azt fejtegeti, hogy bár kelet szellemiségében, kultúrájában, lelkiekben előttünk jár, tisztaságot viszont tanulhatnának nyugattól. Ebből kis véleménycsere keletkezik. Gondoljuk csak át higgadtan a sterilitás meg a tisztaság jelentését. A kettőt nem lenne jó összekeverni, vélem én. A vegyszerekkel elmosogatott edény egyáltalán nem tisztább, mint a földdel elsúrolt lábas, legföljebb látszatra: ragyogóbb, sterilebb, csírátlan. Látható, hogy a hinduk aggályosan ügyelnek a tisztaságra, s hogy a testieket nem választják el a lelki, érzelmi tisztaságtól. Például a táplálkozásuk is. A dögevő nyugatiakéhoz képest tisztább, egészségesebb, erkölcsösebb. Takarékos. Az érvre ellenérv támad, s így belebonyolódunk a témába. Mindegyikünk védi az igazát, s ahányan vagyunk, ez most annyiféle.
Az egyik francia fiú magakellető viselkedése és hosszú, copfba kötött haja irányítja a beszélgetést a homoszexualitásra. A máskor türelmes és belátó József Andrásunk most nem enged, köti az ebet a karóhoz. Judittal összeszólalkoznak. Megtalálták a feszültség levezetésének egyik módját. Ámde kisvártatva újabb feszültség mennyiség gyűlik össze. Aztán a természetgyógyászat kerül terítékre. Két híve, hitvallója itt ül személyünkben. Számot is adunk hitünkről. Jó, jó, lehet, hogy igazunk van, de más nem kér belőle. Vagyis hogy nincs igazunk. Nyűjük a témát, egymást. Az igazság egy, s most az nem mi vagyunk.
Egész nap a vonatban. Este megint a lehajtott fekhelyekre dőlünk, magunkra húzva vastag pulóvereinket, gyapjú zoknit, nagy törülközőinkbe burkolózunk. Viszonylag jól alszunk, a megállókban föl-fölriadva az árusok kántálására. Ettünk, ittunk, ettünk, vécére jártunk, beszélgettünk, évődtünk, szóval tartalmas napunk és éjszakánk volt.
