November 25.
Szerda. Hajnali négy, amikor bepöfögünk Bombay Victoria pályaudvarára. Hordárok fognak körül, s kapják mindjárt fejükre koffereinket, és húsz rúpiáért kiviszik az állomás előtti térre. De kevesellvén hajnali bevételt, még baksisért kunyerálnak. Fogunk egy taxit, kanyargunk a virradó városban. A járdákon, falak tövében emberek hevernek. Úgy hírlik, millióan élnek itt fedél, hajlék nélkül. Ebből kapunk most ízelítőt. De már megérkezvén is így fogad a város. A polgármesteri mosoly helyett a padlón alvók, a rongyaikba bugyoláltak. Hozzájuk képest nekünk jó a sorsunk. Igaz, most hatodmagunkkal, szűkösen, szorongva rázkódunk a bérautóban, de legalább haladunk valamerre. Szállodát keresünk. Tiszta legyen meg olcsó, mondjuk a vezetőnknek. Kiderül, nem is olyan könnyű ezt a két elvárást egyeztetni. Megállunk egy Hotel Crystal nevű szálló előtt, József és Feri kiszállnak, a szobaárak felől érdeklődnek, mi a kocsiban várjuk a döntést, nézem a hajnali utcát, a szemetes kosarak felől surranó patkányt. Tovább, tovább! Garnik meg nagyszállók. Az egyik drága, a másik kupleráj, a harmadikban nincs kiadó szoba. Vissza Crystalba! A taxiszámla kétszáz rúpia. Sokalljuk, de mégsem vagyunk szemfülesek, nem kérjük el a vezetőtől az emelt árakat is feltüntető listát. Nyilván átvert bennünket. A pénzt nyöszörögve kifizetjük, de nem adunk borravalót. Ötünknek két kétágyas szoba jut, a mi lakrészünkbe beviszünk egy szivacslapot, pótágy helyett. Tehát Feri meg én Judittal, az anima harcos földi eszközével kerülünk közös térbe. A légkondicionáló traktorszerűen pöfög, zakatol, csörömpöl, s amíg a kétnapos vonatút után mindegyikünk fürdőszobába kerülhet, időbe telik. Egy-két órácskát szundítunk reggelinkig. József és Mariann ragaszkodnak tojásrántottájukhoz, mi maradunk vendéglátóink szokásainál: lepényt eszünk főtt borsóval. Dáhl és csapáti. Felettünk a légkeverő lapátja zakatol, s bennünk még mindig a vonat kattogása. Telefonálgatunk. A magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője hűvösen, tartózkodóan fogadja jelentkezésünket. Bérkocsiba szállunk. A Bharat Vikas Parishad bombayi vezetőjét keressük föl benáreszi ajánlólevelünkkel. Kedves, rokonszenves fiatalember. Meghív bennünket a másnap esti hét órára, egyik összejövetelükre. Mi minden kedves szó után fellángoló reménnyel látjuk holnapunkat. Így okoskodva, reménykedve sétálunk a városban Az utcák itt a delhi s főképp a benáreszi állapotokhoz képest tisztábbak, otthonosabbak. De azért érezhetően Ázsiában vagyunk. S erre figyelmeztetnek a szennyvíz tócsák, pocsolyák, a piacok bűze, légyrajai, s a tömérdek koldus, kéregető. De levegősebb, nekünk valóbb világ, mint az eddigi helyszíneink. Igaz, itt kevesebb a szentély és az utcai oltár, mint Benáreszben, bár itt is tiszteleik a város terebélyesebb fáit, mellettük kis házi oltár, ágaikon virágkoszorú, s a tövükben reggeli füstölős áhítat. Mumbadévi kikötőváros a kereskedelemé, iparé. Lakossága magyarországnyi.
Nézelődünk az ékszerboltok, fűszeresek között, műanyag csecsebecsék előtt toporgunk, kerülgetjük az utcai árusok ponyváit, asztalait, kosarait. A szállodánkra nem panaszkodunk, bár a léghűtés túlságosan zajos, ezért inkább a mennyezeti szélcsinálót működtetjük. Az utcák zsúfoltak, mozgalmasak, állandó tömegesség. A fő közlekedés helyiérdekűvel, de intenek ismerőseink, ügyeljünk a táskáinkra, pénztárcánkra, zsebünkre, mert a kocsikban szervezett zsebes galerik garázdálkodnak. Lakhelyünkhöz közel a központi pályaudvar, ömlenek teréből kifelé az emberek, mások éppen befelé vonulnak, az utcán emeletes buszok, fekete vázú, sárga fedelű autók. Többféle és olcsóbb a déligyümölcs, mint Delhiben. A banán párja itt másfél rúpia.
A mi párunk viszont három. Vagyis kissé zsúfoltan lakunk, s ez előhívja a családi emlékeket, az otthoni hangulatokat. Beszélgetünk, érzelmes húrokon is játszva.
November 26.
Reggel frissen facsart almalevet kérünk a sarki árustól, majd gyümölcsöt eddegélünk. József és Mariann a szokásos rántottát, pirítóst fehér kenyérből és hozzá teát. Majd ezután elindulunk a magyar kereskedelmi kirendeltségre, a bérkocsival némi gond adódik, ötünket nem fogadnak be egy utastérbe, lévén verőfényes nappal, fognunk kell egy másik bérautót is, a vezetők bizonytalanok, útközben többször is megállnak, tájékozódni, kérdezősködni, hogy most merre, hová, halszag nyomul be a letekert ablakon, ha becsukjuk, akkor meg benzinbűz a motorházból. Banképületek, szállodák, a tengerpart pálmasorokkal, halászhajókkal, rozzant kalyibákkal. Az egyik utcarészlet ismerős: tegnap épp erre jártunk. Itt az a francia pékség a keleti édességekkel, aprósüteményekkel. Ebben a boltban etették be tegnap a lányainkat. Tetszett a kínálat, egy zacskónyi aprósüteménnyel tértek haza, amelyen ma reggelre szerényebb hangaboly keletkezett. Nemcsak a nőknek, bogaraknak is vonzóak a cukrászsütemények. Ezt az emléket a bérkocsiban írom, mert még mindig nem jutottunk el a kirendeltség helyére, bár a nevét ütemesen mondogatjuk: Kolaba, Kolaba. Vezetőink pedig csalinkáznak a párás melegben, apasztva amúgy is csekélyke rúpiánkat.
A kereskedelmi kirendeltségen szemmel s kérdéseikkel körbetapogatnak, híreket, adatokat gyűjtenének rólunk, mert alighanem kalandorszámba vesznek. Nem túl régi ember itt J. úr felesége, előtte Delhiben szolgáltak néhány évet. Látogatásunk vége felé toppan be H. Péter a delhi Magyar Intézet hivatalnoka. Madrászból érkezik éppen, lelkesedéssel meséli, hogy ott minden, a templomok, az emberek, a tenger – szóval az égvilágon minden tetszett neki. Mi is örülünk vele, hiszen bennünket is vár vendégül a dél, s ez az öröm fordít látogatásunk sorsán is. A kirendeltség vezetője bizalmas és jókedvű társalgásunkat hallva rádöbben, hogy minden eddig számba vett akadály ellenére is segíthet bennünket. Már ma délután például. Ők lemondanak egy időre a kocsijukról, meg a sofőrükről a mi kedvünkért. Megegyezünk a holnapi találkozó idejében is. Persze, a gazdag, módos emberek, akik már szóba kerültek! A Kelet–nyugati Központ, amit önök Budapesten alapítanának. Jól ismerjük Godridzs urat, barátja a magyaroknak, és módos ember. Hogy mennyire az? Dúsgazdag. Talán ő segíteni fog majd utunk folytatásában. Máris ábrándozunk: meglep egy számítógéppel vagy inkább megajándékoz egy alig használt kirándulóhajóval. Igen ám, de hogy kormányozzuk ezt a Régiposta utcába vagy Békásmegyerre? Ilyen gyerekes várakozással szállunk a kirendeltség légkondicionált és kocsiszagosítóval megvadított utasterébe. Most irány a városháza, ahol maga a főpolgármester fogad bennünket. Erre hangolódunk most. Egy városházához közeli talponállóban bekanalazunk egy-egy adag vegetárius rizottót, amiben főleg a só meg a csípős paprika az uralkodó, s ezzel az energiatartalékkal ülünk a polgármesteri hivatal előterében, a rézdomborművek és a nagy történeti festmények alatt. A sárga száris, szemüveges személyzetis nő tiszteletünkre előjön üvegkalickájából (miután megvárakoztat azért, és malmozunk, nézelődünk nyugtalanul jó negyed órát), és szemrehányóan azt mondja, derült égből vagyunk nekik a villámcsapás, mert nemrég kapták meg Varanasziból küldött táviratunkat. Arról, hogy miért nem vártak, egy árva szó sem. Végig vagyunk mérve. Ezután bevezetnek a polgármesteri fogadószobába. Nagy sötét asztal, kényelmes karszékek, a polgármesteri címer alatt a polgári trón is címeres. Már csak a belevaló hiányzik. A titkárnő leültet, felíratja neveinket egy papírlapra, majd meg kérdi, mit fogyasztanánk. Kávét meg Lehár Pepsit hoznak és kekszet. A polgármester úr titkára be, és a magyar étkezési szokások felől érdeklődik, mondandónkért cserébe kezünkbe nyom egy füzetecskét a városról. Ebben megtalálható többek közt, hány kórház, hány összkilométer gázvezeték, milyen villanyhálózat boldogítja e közel tízmilliós város polgárait. Megkérdezik, hol lakunk, s hogy elégedettek vagyunk-e szállásunkkal. Ha netán nem, ők tudnak számunkra egy olcsóbb helyet, igaz, a városközponttól jó huszonöt kilométernyire. De hát akkor a közlekedés költsége, gondjai, bajai. Végül a kijjebb költözéssel sem nyernénk semmit. Üldögélünk, csevegünk, bár kissé feszélyezetten, inkább udvarias társalgás az, ami itt folyik, mert a polgármester megvárat bennünket. Végül mégiscsak belép. Harminc körüli fiatalember, láthatóan fáradt, szórakozott. A találkozásunknak is ez az alaphangja. Eldaráljuk, hogy honnan jöttünk, mi mesterségünk címere, s milyen céllal utazgatunk Indiában, s hogy segítséget keresünk, támogatókat egy kelet-nyugati központ létrehozásához. Honnan is, vagy hol is? Budapesten. Az erős csontozatú nagy fejű, bozontos oroszlán elégedetten bólogat címeres székében, egy szó mindössze, majd egy értelmező mondat, amit hallat. Nem tudni, kérdezi-e vagy kijelenti. Ennyi a hatalomból és -tól. Pedig de nagy remény volt! Milyen jó ötletnek találtuk otthon, hogy a magyar székesfőváros polgármesterétől ajánlóleveleket kérünk India hat nagyvárosának kulcsőrzőihez, hogy majd segítenek majd bennünket szállással, járművel, pénzzel, jó tanáccsal. Hárman válaszoltak felkérő leveleinkre, például a benáreszi főpolgármester, aki ott jártunkkor épp elutazott valahová minden üzenet nélkül, mintha a kedves meghívólevelet nem is ő írta volna alá. A rosszban a jó, hogy ennek köszönhetően hozott össze a sors Srivasztava úrral. Bombayben létrejött a találkozás, de mihaszna. Még egy meghívólevél van a táskánkban, a madurai. Inkább nem élünk vele. Elég volt a főpolgármesterekből. Ráadásul Delhiből, Dardzsilingből és Madrászból még válaszra sem méltattak. Az ember tervez, a sors belefirkál, kijavít, áthúz.
A kölcsönkocsi majd visszajár, de addig használhatjuk. Irány a malabár part! Sétálgatunk a Hallgatás Tornya melletti parkban az állat alakúra nyírt dísznövények közt, megszemlélve a bukszusmedvét, bokorstruccot, cipruszsiráfot, ágasbikát, leveles szarvast, míg óvatosan lépkedünk a felázott, salakos ösvényen. A fák fölött idelátszanak a párszik halottas tornyai. A tetemeket fölviszik a tornyok teraszára, ahol a keselyűk gyors és alapos munkával megtisztogatják a csontokat, eltüntetve a húst meg a zsigereket, inakat. Néhány nap múlva a maradékot belevetik a park kútjába, ahol elporlasztja lassan az idő. Járjuk a várost, nézzük a tengert, a hegyeket és völgyeket. Gyönyörű zöld itt a világ. Semmi borongós, semmi novemberi. Józsefet és Mariannt hosszan kísérgeti egy pávatoll legyezőket áruló asszony, s végül hosszas alku után nyélbeütik az üzletet. Lesz mit odatűzniük otthon a tükör mellé.
Következő állomásunk a tengerre néző Mahálaksmí templom. Szólnak a gongok, harangok, árusok sorfala között vonulunk a szentély felé. Az istennő oltárára veszek én is egy szál lótuszvirágot. Miután így tisztelegtem Visnu felesége, a szépség meg a jószerencse istennője előtt, leereszkedünk a tengerparti sziklákra, mezítláb persze, mert szent helyen vagyunk. A víz nyaldosta sziklák feketék, mintha kátrányt csorgattak volna rájuk. Ezen a köveken, sziklákon lépdelve közelítik meg a zarándokok a tengert, hogy áldozati koszorúikat belevessék a hullámok közé. De jut a virágból, hullámokból meg az ételmaradékokból ide ki a kövekre is.
Egy ragyogó fehér templom villan föl a távolban, mintha a vízen lebegne, úszna. Óm mani padme hum. Ezt mormolja onnan a víz, ez hullámzik a tajtékkal felém.
Aztán a Bharat Vikas Parishad emberei, a hindu világi irgalmasok várnak. De előtte még belakmározunk egy közeli étkezdében, ami egy amerikai stílusú gyorsbüfé meg egy hindu templom keveréke. Istenszobrok, csobogó szökőkút, de mosdótál is: hideg és melegvízzel. A hely tiszta, nyugodt, az étel, a táli ízletes és bőséges. A táli középpontja a fémtálcára halmozott citromos rizs, s körötte hat-hét ezüstedénykében a fogások, afféle étel-kozmogrammokként a fanyar étvágykeltőtől a csípősön át az édesig a legcsodálatosabb íz fokozatok, s hozzá a lepénykenyér is nagyon ízletes, friss, laktató.
Az egyesület béliek, a bharatok nagyon szívélyesen fogadnak: hellyel, tejes teával meg kávéval kínálnak. Elmondják, hogy szegény diákokat segítenek, vendégházakat működtetnek, s hogy kifejezetten a hindu ügyet szolgálják. A mi dolgunkban ők sajnos nem illetékesek. De azért megajándékoznak egy Bharat Vikas Parishad feliratú ceruzával és egy golyóstoll hüvellyel, amelybe már csak betétet kell vásárolnunk. A bemutatkozás és a tejes csája után őket várja a munka, értekeznek, tehát magukra hagyjuk a hindubarát csapatot, és elsétálunk a helyi érdekű vasút legközelebbi megállójáig. Az esti utcán nyüzsögnek az árusok, járókelők, balról idevillog a halszagú tenger. Gazdag szagot érzek. Vonatunk elvisz a központinak nevezett pályaudvarig. Innen már gyalogosan hazáig, hiszen közel lakunk. Sarki árusnál egy pohár almalé, mert ez este is jólesik, majd gyümölcsöt és ásványvizet vásárolunk. Bislerinek nevezik ezt az íztelen forraltvizet, viszont nem tartalmaz fertőző bacilusokat. A szállodában zuhanyozás, ejtőzés, majd megbeszélése a továbbiaknak. Pénzszemle. Előreláthatóan még két-három napot maradunk. Holnapra Elefánta szigetét tervezzük, telefonálnunk kell a párszi milliomosnak, délután pedig az ajurvédikus gyógyüzem embereivel tárgyalunk.
A kissé szűk, pótágyas szobánk, a párás, fülledt, meleg levegő megpróbáló helyzeteket teremt.
November 27.
Nyitott ablaknál alszunk, szúnyogdöngicsélés, moszkitócsípések zavarják meg álmainkat. Reggel némi gyakorlás az ágyban, mivel másutt nincs helyem. Társaim közben szúnyogokra vadásznak, megrázogatják, ütögetik a fogason, vállfákon függő ruháinkat, s a kiröppenő vérszívókra lecsapnak könyörtelenül. A mai nap öröme, hogy két emelettel följebb költözünk egy háromágyasba, s így mindegyikünknek lesz külön fekhelye, s nagyobb légtéren is osztozunk.
Meleg, párás idő. Napsütés. Ilyen napos novemberem eddig még nem volt.
Késő délelőttre végzünk a költözéssel, mosdással, reggelivel. Ma már aligha jutunk el Elefántára. Helyette menetjegyvásárlás. Ez meg-megismétlődő műsorszámunk. De másoknak is. India utazgat, utazik, vándorol folyton. Nomádok vagyunk valahányan. S ez mindig úgy kezdődik, hogy beállunk a jegypénztárak felé kígyózó sorok egyikébe. Most oda, ahol a hosszú szőke hajú, selyeminges, szandálos fiatalember áll, utána meg egy kaftános, pápaszemes férfi fekete szakállal, mögötte a halásznadrágos thaiföldi csinibaba, meg egy kék trikós francia legény és a kiválasztott indiaiak. A jegyeket mindig elővételben kell megváltanunk, s mivel mi vagyunk nemcsak a vendégek, de saját vendéglátóink is, ez mindannyiszor a mi feladatunk. A pénznem dollár vagy font, rúpia esetén pedig a beváltást igazoló papíros. Ez kivételezettséget jelent, valutás helyet, kevesebb toporgást a sorban. A helyfoglalás bürokráciája viszont minden utazóra érvényes, ránk is, ki kell töltenünk egy űrlapot: útlevélszám, életkor, nem. De József András otthon felejtette a pénzt, vissza kell vonatoznia érte szállodánkba, mi turista térképek beszerzésére vállalkozunk, míg ő visszatér, s azt is megérdeklődjük, mikor indulnak a hajójáratok Elefántára.
Újságpapíron üldögélve várjuk be, amíg Józsefék visszaérnek, aztán amíg a jegypénztár ablakához jutnak, ődöngünk a léghűtéses váróban. Feri a földre terített várostérképen ücsörög, így beszélgetünk, nézelődünk, lassan előbbre zökken a sor a fekete kaftános férfi meg egy farmernadrágos kövér hindu után a mi ügyünk kerül sorra. A falióra háromnegyed egyet mutat.
India utazik vagy útra készül. Itt a váróteremben villognak a képernyők, hogy melyik vonaton maradt még szabad hely. A helyiérdekű is többnyire zsúfolt, a város is mozgásban van. Ami számunkra szokatlan, sőt idegenszerű, hogy a héven külön kocsiban utaznak a nők és külön a férfiak. A csoportunk nőtagjai akkor lepődtek meg, s érezték magukat védtelennek a kutakodó tekintetek előtt, amikor a férfiszakaszba préselődtünk föl. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor egy másik alkalommal mi női kocsiba szállunk, ahol rengeteg a szabad hely, mindössze két hölgyemény cseveg itt ráérősen, az idősebb méltatlankodva végigmér, mint ahogy az elvetemülteknek kijár, s azt mondja, csönget a kocsifelügyelőnek, ha nem hagyjuk el rögtön ezt a szakaszt. Így aztán a békesség kedvéért átsétálunk a kocsi férfiaknak fenntartott részébe, s a kettő közötti rácson át társalgunk honfitársnőinkkel. Beszélő-viszony.
A kétszintes éttermek felső része, a karzat, az előkelőbb, drágább. Mi most egy ilyen alacsony mennyezetűben ebédelnénk. Az étlap igen terjedelmes; kínai fogásokat is kínálnak, de mi inkább maradunk az ismerteknél: rizses zöldséget rendelünk. A lányok halfélét kívánnak, homárt, Andrásunk gyomrát tapogatva párolt rizst és dáhít (tarhót, itt honos aludttejet). Ebéd után az étteremasztalnál fogalmazzuk meg a Madrászba küldendő táviratunk szövegét, majd elindulunk a magyar kereskedelmi kirendeltség felé. Autóbusszal berregünk néhány megállónyit, ám kiderül, hogy túlfutottunk a célon, vissza kell gyalogolnunk. Ez a mi munkánk, és nem is kevés. Jólesik a párás melegben ez a kis hűsítő hazai. Halászviskók, bárkák mellett baktatunk, balról a tenger, a járdán egy anya legyezgeti mellette heverő gyermekét, koldusok, kéregetők vágnak elénk. Egy nő kutyát bolházgat elmerülten. Vedlettek mindketten, összeillően kóbor jelenségek.
A kirendeltségen az L. gyógyszertár képviselői várnak bennünket. Gyógyszernek nem minősülő termékeik felől érdeklődünk, s erre mindjárt dicsérni kezdik termékeiket. Az One Be például megnöveli a stressztűrő képességet, általános erősítő, sőt fiatalító hatása is van. Az ajurvédikus orvoslásban is használatos alapanyagot ashwagandhát (Withania somniféra) tartalmaz, vagyis indiai ginzenget más hatását erősítő alkotóanyagokkal együtt. Vegyszert nem kevernek hozzá. Szóval csupa természetes anyagból áll. A termékek tetszenek, szívesen lennénk úttörői az indiai-magyar természetes gyógyszerek árusításának. Gyógyszermintákat kapunk, például egy Softovac nevű emésztésjavítót, vagyis székrekedést megszüntető szert, és néhány üvegnyi gyermek tonikot. Ezt Mariann, a gyermekorvos rejti táskájába.
Egy rövid videofilm-részletet is vetíteni kezdenek a gyártási folyamatról, de áramingadozás miatt megakad. Végeredményben szívélyes, barátságos ez a találkozás, ahhoz képest, hogy egyikünk sem üzletkötő, jól szerepelünk, s a búcsúzásban benne a remény, hogy az ajurvédikus készítményekkel megszaporíthatjuk otthon a gyógyszernek nem minősülő egészségmegőrző vagy gyógyító alapanyagok választékát. Hanem igyekeznünk kell tovább, mert öt óra tájt vár bennünket India egyik leggazdagabb embere, a gyártulajdonos Godridzs úr. A gyár irodaházába belépve útba igazítanak. Felvonóval a csillagokig. Leültetnek az előtérben, pihengetünk a hidegre hűtött váróban az alánk tolt székeken. Egy idő után beljebb tessékelnek egy még hidegebb terembe és szendvicset, sült zöldséges gombócot, fűszeres paradicsommártást hoznak, italnak teát (tej és cukor nélkül, ahogy József Andrásék kérik). Miután elverjük éhünket, belép Godridzs úr, szerény öregember. Nem fog velünk kezet, de kedvesen társalog. Elmondja, hogy járt Budapesten is vagy háromszor, egy-két mondat erejéig megtiszteli a kommunizmust (teheti, hiszen tőkés). Tudja, hogy van magyar puszta. József András végre élhet francia nyelvtudásával, vendéglátónk a kérdéseire udvariasan válaszolgat. Mellettünk egy üvegtárlóban hellenisztikus Buddha fej, ezt nézegetem, a muzulmánok megrongálták, de még így is, csodaszép, a falakon festmények, a folyosón ugyancsak. Vendéglátónk az irodája falán rámutat egy képre, alkotója a magyar származású Amritá Sher-Gil. Itt láthatóan telik szoborra meg képre. A nők megdicsérik a finom teát, Godridzs úr ajándékba csomagoltat egy jó kilónyit, s átnyújt hozzá egy színes fényképalbumot Bombairól. Azt mondja, ő nem szereti ezeket a hindukat. Származására nézve párszi, de inkább világpolgárnak vallja magát. Megvetően beszél a benáreszi mocsokról, ő akkor se szereti a lefolyók bűzét, ha azok történetesen a szent város utcáin árasztják szagukat. A vallásokat a megosztás, a szembeállítás eszközének tartja. Gyakorlatias ember. Megkérdezzük, lehetséges-e meglátogatnunk gyártelepe mintaiskoláját, amit a munkásgyerekeknek tartanak fönn. Titkára percek múlva behozza a részletes itinerráriumot; leírva itt, hogy milyen módon és pontosan mikor visznek bennünket az iskolához, mettől-meddig tart a látogatás, s hogy mi fér az ott töltött időbe, s hogy aztán mikor tanácsos indulnunk a kikötőbe, hogy még elérjük a barlangtemplom szigetére tartót hajót.
Godridzs úr nem fogyaszt velünk semmit, teát, kávét sem iszik, kívül van, társalog, néha kimegy a teremből, intézkedik, visszasétál. Amikor egyik visszatérése után már nem ül le közénk, elértjük: ez a fogadás végét jelzi. Elindulásunk előtt leíratják velünk nevünket, lakcímeinket. A hideg épületből kilépve a párás, meleg délutánba, visszapillantunk búcsúzóul a cég termékeit bemutató kirakatra: írógépek, hűtőszekrények, irodai bútorok, számítógép, szappanok, hajsampon, fogkrémes tubusok.
Elgyalogolunk a Churchgate állomásig, innen zakatolva szállodánkig egy zsúfolt (férfiaknak való) kocsiban a helyiérdekűn. A pályaudvarról hazafelé tartva görögdinnyét veszünk, s ahogy fejemre téve vonulok, igencsak megbámulnak az utcán. A szállodában hozatunk a szobapincérrel egy tálcát, s erről eddegélünk a háromágyas tágas szobánkban.
Édes ízekkel szánkban nézünk vissza: hosszú és eredményes volt ez a nap is. De csínján az ilyen megállapításokkal, s egyáltalán bármilyen mércével is.
November 28.
Szombati korai ébredés. Gyakorlás az ágyaink és a fal közti szűk térben. Megúszom sérülés nélkül. Délelőtt tehát megnézzük a gyártelepi iskolát. A hév–állomáson leszállva már vár bennünket a mikrobusz, elszállítanak a bekerített gyártelepre, ahol üdítővel, teával, kávéval, gyári aprósüteménnyel kínálnak, a személyzetis egyszer–kétszer ránk kattintja a fényképezőgépét. Érdeklődünk, kérdezgetünk. Itt munkagépeket, irodabútorokat és számítógépeket gyártanak, no meg kozmetikai cikkeket. Farrokh R. Bava-Adam, a személyzetis minta–gyártelepi: két gyerekük van, egy fiú és egy lány, a felesége tanárnő. A családtervezés, születésszabályozás a gyár vezetőségének is szívügye. Ők tesznek is a túlnépesedés ellen. Fogamzásgátlás, sterilizálás. Végigjárjuk az iskolát. A rajzszakkörben most az álmaikat festik, rajzolják le a nebulók. A gyárkerítés úgy látszik, nem véd meg az éjszaka szörnyei ellen, mert itt vannak, né! a rajzokon feketén, karmosan, az alvó kölyköket fojtogatva. Megmutatják a használati tárgyakból készült gyermekmunkák gyűjteményét. Fogkrémes tubusból, cigis dobozból készült tárgyak. Kedvesek, ötletesek. S az alapanyag is rendelkezésre áll, el sem kell hagyniuk érte a falansztert.
A látogatunk vége felé írunk pár sort az iskola emlékkönyvébe, átvesszük az ajándékokat, a Feriét is, aki most másfelé kószál. A cég termékeiből kapunk szappanokat, borotvakrémet, és a kisbusszal visszaszállítanak bennünket a helyiérdekű állomásáig. Innen a magyar kereskedelmi kirendeltség felé megyünk, de elkésünk, az irodát zárva találjuk. A Madrászba küldendő fax lapja táskánkban marad. Taxival megyünk a közeli India Gateway-hoz, India Kapujához. Alighogy felszállunk az Elefántára tartó kis motorosra, ellepik a fedélzetet a képeslapot, földimogyorót, játékokat, kütyüket áruló suhancok, körülzümmögnek az ásványvíz- meg az üdítőárusok. A kicsiny hajónk megvárja, amíg a fedélzet megtelik utasokkal, s csak utána indul el lassan, komótosan. Szomszédom egy vörösesszőke szeplős férfi (nyakában Minolta fényképezőgép, hatalmas objektívvel), európai egója lendületével erősen oldalba bök, fölrakja a lábát, fészkelődik, láthatóan útjában vannak a többiek. Mariannak háborog a gyomra, riadt szemekkel elhadar egy fél zacskó mosatlan mazsolát, amitől persze nem lesz jobban. A tengeri szél hűvösen, kellemesen cirógató, nekem jó így ringatózni a végtelen vízen. Lefényképezem az V. György király fogadtatására emelt díszkaput, mögötte a háttérben a Tádzs Mahal szálló tömbje. Majd filmet cserélek a gépben.
Pocak, rágógumi, csámcsogó angol beszéd – látszatra milyen könnyű a hindu férfinak világpolgárrá válni. A szerepen persze folyton átüt a vidékiesség. Egy nagyobb méretű telepes rádió kesereg a csónakban, amibe a hajóból leereszkedünk. Ezzel visznek a szigetre. Tűz a nap, a tenger szemetet, piszkot, olajfoltokat ringat.
Kiszállva látjuk, hogy a barlangtemplomhoz vezető lépcsősor aljában hordszékek; akiknek nem üdvük a gyaloglás, kibérelheti hordárostul. A barlang közelében vízhordó nők vágnak elénk, fényképezzük le őket némi baksis ellenében. A lányok utánozzák az asszonyokat, fejükön kisebb alumíniumkorsó. A majmok gyümölcsöt kunyerálnak. A csodától szédülten, álmélkodva járunk a szobrok között, gyökeret eresztve állunk Mahésamurti (a hindu szentháromság) szobra előtt. Tapogatom a csarnok oszlopait, az őrködő oroszlánok orrát, hátát, s a megcsonkított ajtónálló figurákat, a dvárapalákat. A nyolcméternyi magas Trimurti visszavonz. Nézem elölről, majd mindkét oldalról a háromarcú egyet, az istent, akiben a teremtő, megőrző és pusztító erő egy. Majd Sivát, mint a jógik istenét, Jogisvarát csodálom, hogy jó másfélezer éve helyet foglalva kőtrónusán még mindig mozdulatlan.
A barlangtemplom közelében egy termetes banjanfa. Három vízhordó nénike pihen alatta. Nagy nehezen értik csak meg, hogy nem őket akarjuk lencsevégre kapni, hanem ezt a hatalmas szent fikuszt. A Buddha a legenda szerint egy hasonló fa alatt világosodott meg, de nyilván nem kellett előtte elhessegetnie az ott gubbasztó vízhordó asszonyokat.
A szobrok látványának hatása alatt felkaptatunk a barlang fölötti dombra, innen szemléljük a távolban a várost: az öböl mélyén, mint Sivalingam, egy atomerőmű tornya. Siva nemzőszerve jelképezi a hindu hivői templomaiban a teremető erő, a természet áradó bőségét, a szellem termékenyítő erejét. Ez a Sivalingamos erőmű vajon ennek a termékenységnek lesz-e eszköze? Vagy inkább pusztító erejét mutatja vele a hatalmas?
A barlangtól a kikötőig vezető lépcsősor mellett árusok, műanyag csecsebecsék, korall utánzatok, láncocskák, csiszolt kövek, kagylók, sétapálcák. S a „régiségek”: Sivát, az elefántfejű istent, Ganésát meg Buddhát ábrázoló faszobrok, rézmunkák, kacatáruk. A betonpadkán a potyaleső majmok épp egy maroknyi sültborsón marakodnak, visítva, sivalkodva, morogva. Akinek reklámszatyrában gyümölcs vagy zöldféle van, harciasan nekiugranak, felhasítják a táskát és a zsákmánnyal fürgén eliszkolnak.
Lefelé menetünk lassú. József András és barátnője minden bóvlis asztalnál megáll, képeslapokat válogatnak, visszamennek az előző asztalhoz, tanakodnak, nézelődnek.
Hajónk szépen a nyugvó napba úszik, megszépül a tenger, a város, ünnepély, boldog esemény lesz visszautunk. A napnyugta csodáját erősíti ez a tengeri ringatózás. Egy bennszülött fiatalasszony párja mellől epekedő kíváncsisággal bámulgat egész úton, körültapogat tekintetével, majd megforgatja arcomat zárt szemhéja mögött. Amikor a városi kikötőbe érünk, fáradtan ejti férje vállára a fejét, s a leszállás tolongásában el is sodródnak tőlem.
India kapujánál a koldusok, árusok műszakváltása. Jönnek az éjszakai ragadozók. Egy indiai étteremben vacsorázva társaim közt kitör a helyi ételek iránti ellenszenv. Csömör a maróan csípős meg az émelyítően édes ételektől. Nem értem a többieket, miért zúgolódnak. Nekem ugyanis ízlik, amit rendeltem, a piramisformán tálcámon álló lepény, némi fűszeres krumplival alatta, kis tálkákban a hozzávaló mártásokkal. József András csömöre a legerősebb, utálja az édeset meg a csípőst, s azt meg nagyon, ha a kettőt keverik, még az ásványvíz is alig iható, íz nélküli forralt lötty. Ami viszont igaz.
A vacsorát követően boltokban, utcai árusok közt nézelődünk. Taxival megyünk haza, de megállítjuk vezetőnket, s felhörpintünk az utcasarkon egy-egy pohárka frissen facsart almalevet.
Napom végét a duruzsoló légkondicionáló melletti naplóírás jelenti.
