November 29.
Vasárnap; a mai az utolsó napunk Mumbaiban, ahogy a várost régebbi nevén emlegetik. Gyümölcsreggeli, kókusz, majd ráadásul egy finom vada masszala dósza. Vagyis: rizslepény csípős mártással. Így fölpaprikázva, felborsozva emeletes buszra szállunk, s irány Walesi herceg Múzeuma. Hosszú bolyongás a kőszobrok közt, a tárlók és képek előtt. Asszír domborművek. Ujjheggyel érinthetően Harappa és Mohendzsódáró, az Indus-völgyi kultúra leletei, szobrocskái, pecsétnyomói. Seregestül a mogul miniatúrák, s a képromboló iszlám festményei. Kínai, tibeti meg japán művészet. Évezredek keveredése. Porcelánok, bronzok. Szédítően sok ez így együtt, s ezért a megbeszélt találkozási időpontig inkább a múzeumkertben meg az utcán őgyelgek. A sumér ékírásos táblák meg a tibeti imamalmok után egy füstüveges, légcserés étteremben ebédelünk. A tálit nem szokták elrontani, így azt rendelek, József Andrásék valami európait szeretnének. Ez olyan mintha egy magyar halászcsárdában indiai ételt hozatnának. Mert itt az európai étel is indiai. Sőt! Sőtebb!
Aztán igyekszünk hazafelé, a szállodánkba, ahol találkánk van P. úrral, ő szervezte számunkra a gyógyszergyáriakkal a megbeszélést. Kitetszik, milyen kedves, készséges ember.
Tereferélünk. Ülünk a hallban, a háttérben színes tévé vartyog, ásványvizet, teát kortyolgatunk, és számba vesszük a hindu viselkedés jellegzetességeit. Azt a fejingatást, amit mosoly kísér, de számunkra olyan furcsa, szokatlan volt az első napokban, nem tudtuk, igent jelent-e vagy pedig inkább nemet. Kiderült, hogy ez afféle visszajelzés: hallgatlak szeretettel, értelek, befogadom, amit mondasz, azonosulok veled, mert nekem is így a jó, így a könnyebb. Megfigyeltük, hogy ezt a szokást átveszik az Indiában ülő külföldiek is, mosolyogva ingatják a fejüket, van, aki olyan módon, hogy az már torzít.
Na és a munka. Az építkezéseken sok nő dolgozik meg gyerekek is, ők örülnek a napi 15 rúpia fizetésnek, ennyi a téglahordás, malterkeverés napszáma. Ha ugyanezt férfi végzi, a munkáltatónak többet kéne fizetnie, mert a férfiak tevékenysége értékesebb. Beszámolunk P. úrnak friss élményünkről, hogy milyen felháborodás fogadott, amikor a helyiérdekű – majdnem teljesen üres – női szakaszába szálltunk fel, mert nem akartunk a zsúfolt férfikocsiban szorongani. Ismerősünk szerint: ha a nők préselődnek fel a férfiak részlegébe, nem kelt akkora megütközést, mint a fordítottja. Azon sem háborodnak fel jószerivel, ha valaki a városi közlekedés járművein szabálytalanul foglal helyet. Vagyis férfiként a bal oldali üléssorban, ami a nők számára van kijelölve. Ha viszont egy európai vagy amerikai teszi ezt, a bennszülöttek szemében kihívásnak, pimaszságnak számít, mert semmibe veszi a helyi szokásokat. Megpusmogják, megnyúlt arccal nézik, ha József András kézen fogva sétál az utcán jegyesével (helyzetet bonyolítja, hogy húsz évnél több köztük a korkülönbség.) Itt általában az a szokás, hogy a fiúk, kamasz gyerekek járnak kéz a kézben, édes kettesben andalogva. A nő itt mindenkor a férje után baktat az utcán, közös bevásárláskor is. Mint otthon a cigány házaspárok. Hé, Lina, gyűsz mán? Megtörtént, hogy közülünk valamelyik nő közölte a taxisofőrrel a címet, ahová menendők vagyunk, de nem hallott rá, eleresztette a füle mellett, s addig nem válaszolt, nem mozdult, amíg valaki meg nem erősítette férfiúi tekintélyével az úti célt.
A pályaudvarra két bérkocsival megyünk, hogy csomagjaink mellé mi is elférjünk valahogy. P. úr előre kialkudta a viteldíjat, a bérkocsisok, bár nehezen, de megértik, mit akarunk. Irány a Dadar állomás (a nevet kedvtelve ismételgetjük, szójátszunk), ahová megérkezve újra alkuszok vesznek körül hordárviseletben és pénzt akarnak, sok-sok pénzt. A szemtelenül, pimaszul vagy csak a vaktában sokat kérőket elküldjük a vidám búsba, végül marad valaki, aki targoncájára pakolja málháinkat, táskáinkat, eltolja a vasúti kocsihoz, felpakol, de kevesli a negyven rúpia baksist, elmegy morogva, hogy majd ő megmutatja, mert megrövidítettük. Dühösen csörtet vissza kocsinkba, majd felnyársal tekintetével, végül mégis csak elveszi a pénzt, zsebre vágja és köszönés nélkül a hátát mutatja. A vonat elindulása után döbbenünk rá, hogy elemózsiás vászontarisznyánk a bérkocsiban maradt, a nagy kavarodásban egyikünk se gondolt rá, a sofőr pedig nem szólt. Fájó szívvel emlékszünk a szép almákra, a gonddal válogatott narancsokra, a szép banánfürtre. A lányaink, asszonyaink édes meg sós süteményeket, szárazkekszet szednek elő, köszönöm, én nem kérek gyári árut, inkább éhkoppal térek nyugovóra.
Éjszakára veszettül lehűl a levegő, a takarómként szolgáló bolyhos törülközőm hol lecsúszik rólam, hol meg alám gyűrődik, az ablak rosszul zár, sziszeg rám kintről a hideg. A menetközben felszállók lánccal és lakattal erősítik a padok lábához, korlátjához táskáikat meg az élelmiszeres kosarukat. Éjszaka ellenőrök koffervizitet tartanak kocsinkban, úgy sejlik félálomban, hogy alkoholt keresnek. Erre vonatkozóan nem egységesek India szövetséges államainak törvényei. Van, ahol tiltott a szesz utcai árusítása, s csak a külföldiek számára fönntartott szállodákban, éttermekben árulnak bort, sört vagy pálinkát. Madrászban később látunk egy borkimérést, ahol elvitelre megtöltik az üvegeket, de van, aki a pultnál hajt föl egy-egy pohárral. Indiában nem találkoztam ittas emberrel, a hindunak szégyen a részegség. Ha italoznak is elbújva az idegen tekintetek elől. Még a benáreszi menyegzőn sem adtak fel bort vagy pálinkát. Aki megszomjazott a vacsora után, igyon rá egy pohár klórozott csapvizet, az egyik asztalnál ezt merték a poharakba. Miután elvonulnak a táskaellenőrök, szundítunk néhány órát. Reggel az egyik állomáson ásványvizet (ama Bislerit) és banánt vásárolunk és nézegetjük a napfényesen szétterülő tájat, magához rántja figyelmünket egy-egy különös forma hegy („Nézd azt a hatalmas ingókövet!” kiált föl valaki közülünk), egy erőmű mellett kattogunk el, a földeken sovány tehenekkel szántó parasztok, ismeretlen városok, nagy zöld táblák közepén magányosan álló szentélyek. Sötétebb bőrszínű utasok és a tömzsibb-édesebb banán – zakatolunk délnek.
November 20.
Ma mindvégig vonatos napunk lesz. Ülünk a rácsos ablakú, marhavagonszerű kocsiban kifelé sóvárgó tekintetekkel. A sínek nyomtávolsága itt keskenyebb, mint északon, a kocsink is érezhetően billeg, zajosan kattog alattunk. A bennszülöttek néha a legváratlanabb helyen nyúlnak el pihenni. Egyikük az üres pad alatt vackol helyet magának, társát pedig, aki a felső polcról lógázza a lábát, s nézeget körbe derűsen, Hanumán majomisten nyilván kedvtelve nézegeti az égből.
Az állomásokon gyerkőcök ugrálnak fel a vonatra, rövid nyelű seprűkkel guggolva csapják széjjel a port, mogyoróhéjat, banánmaradékot meg a papírcafatokat, majd a fülkék elé lekuporodva nyújtják befelé markukat alamizsnáért. Babá…Babá! Könyörögnek. Aprópénzt, banánt vagy pár szem földimogyorót kapnak. Az egyik hat-hét éves legényke elrágcsálván a mogyorót, kevesli, amit kapott, tovább kántál és egyezményes jelekkel mutatja, hogy enni kér. A baljában egy szép banánt szorongatva mondikál, mutogat, hosszan bámul ránk, mustrálgatja táskáinkat, csomagjainkat. Addig toporog, amíg a vonatunk lassan meg nem mozdul, aztán kiszökken a társaival együtt a peronra.
Friss zöld vetemények közt zakatolunk, függősziklák, vulkanikus hegyek, vörös termőföld, pálmák, agávék. Izgalomba jövünk attól, hogy egy sziklaorom szoborszerű kettős bálvánnyal nyúlik a magasba. Rákattintom a gépet, a rácsos ablak mögül a rázkódó vonatból. Hű, de csodás hegy! Sziklatörmelék-emlő. A kép sajnos nem sikerült, a filmen csak egy fekete négyzet maradt a helyén. A zakatolásra lüktetni kezdenek bennem a szavak: Hegyekig futó zöld sorok, a messzeségre ráforog, elhullámzik a táj. Agávék, pálmák, kőlapok, sziklák, bálványok, állatok. S hallgat bennünk kéken a tenger.
Mihelyt elcsitul a belső hullámverés, elszenderedünk, majd fölneszelünk, eddegélünk, beszélgetünk. Nézzük a rizsföldeket, a sziklákat, s egyszerre csak feltűnik egy déli templom háromtornyú gópuramja. Itt talán már nem időztek annyit a mohamedán hódítók, mint India északi részén, a kereszt uralma viszont szemmel látható. Olykor egy-egy vályogviskó tetején díszlik a szent fa. A városokban katolikus templomok tornyai is láthatók.
Madrász India negyedik legnagyobb városa. Tamil állam székhelye, központja. Versenytársait, Delhit meg Bombayt láttuk, Calcuttát sajnos már nem volt módunkban. A vonatunk órás késéssel fut be a pályaudvarra, de várnak bennünket. Hetvenöt rúpiáért kitolják csomagjainkat az állomás előtti térre, ahová behajtani csak külön engedéllyel lehet. Két bérkocsiba rakodunk, s a tiszteletbeli konzul képviselője, Mutu úr érezhetően a luxus szállodák valamelyikét szeretné nekünk ajánlani. Gyors tájékozódás az árviszonyokról, s rögtön kiderül, hogy ezek a mi zsebünknek túl borsosak. Mutu úr elhiszi, de mégsem. Továbbra is a nyugati stílusú szállodákat szorgalmazza, de ezeknek díjszabásához képest a mi pénztárcánk keletinek számít. Keresés közben telik az idő, ezért megállapodunk egy New Woodlands nevű lakótoronyban. A helyfoglalás embere dollárszagot szimatolnak, előre ki akarják velünk fizettetni több napra a szállást, de mivel erre nem vagyunk hajlandók, hátha közben találunk másik helyet, mire közlik velünk, hogy ebben az esetben nem tudják biztosítani számunkra szolgáltatásaikat, úgymint: reggeli a szobában, ruhamosás-vasalás meg egyéb különleges kívánságok. Nos, ennyi baj legyen, a három kívánságot majd egy másik szállodában mondjuk el.
December 1.
Délelőtt tizenegykor megjelenik a szállodaszobánkban a tiszteletbeli konzul, Alagappam úr embere. Mára kocsit biztosított nekünk, és segít a városnézésben. A reggeli kezdeteken ekkorra már jócskán túl vagyunk. Tehát megvolt a gyakorlás, az apró édes-bársonyos zamatú banán, a rizslepény mártásokkal meg a szemfürdetés a napfényben.
József Andrásunk kétszer is elismétli a pincérnek, hogy a teát tej meg cukor nélkül kéri, s mintha falaknak. Nyilván a napi adagot reggel főzik meg, úgy ahogy itt szokásos, hatalmas üstben, vízbe vetik a tealeveleket, cukrot szórnak bele marékszám, majd belelöttyintik a tejet, zubogtatják egy ideig, átszűrik, s mindenkinek ebből meregetnek. Józsefünk dühösen tolja félre az agyonédesített barnás levet.
Útitervet készítünk: jó lenne Maduráig eljutni, s onnan vissza, ha tudnánk olcsón autót bérelni. Most viszont sürgősen átköltözünk egy megfizethetőbb szálláshelyre, az YMCA vendégházába (Guest Haus Thambu swami). Nem tudom, ki volt az a Thambu mester, akiről a szállást elnevezték, de a szobáink tágasak, angol vécével, hideg és meleg folyóvízzel és (nem működő) légkondicionálóval. A környék is viszonylag csendes, s alighanem jobb helyünk lesz itt, mint az elhagyott lakótoronyban, ahol egész éjszaka forgolódtunk, mert nyitott ajtón bőgött kifelé a folyosóra a szomszéd tévéje, s űzte el fülünkből az álommal együtt a vonatzakatolás maradékát.
Ebéd után autókázás, kikocsizunk az óceán partjára. Ledobálunk magunkról inget, cipőt, nadrágot, majd nekiszaladunk a hatalmas, hullámzó víznek. A víz sós, halszagú és kissé büdös is, de a hullámok neki-nekilódulása itt az öbölben vonzó, s ebben a melegben ellenállhatatlan. Hazafelé gyümölcsvásárlás. Étterembe már inkább nem megyünk. Hadiállapot, villan meg bennem, amikor vezetőnk FJA a fejadagok igazságos elosztásáról beszél. Erre mi Ferivel, miután lemostuk a vendégházban a tenger sóját, ragacsosságát, mindjárt nekieredünk főtt ételt keresni. A vacsoránk hatalmas, vajban sült lángos (puri), csicseris borsós szósszal, második fogásnak zöldséges ropogós csípős mártással, vagyis masszalával. Odahaza megbeszéljük a holnapiakat, s aztán míg szobatársam a fürdőszobában mossa szennyesét, fölírom a mai nap egy-egy számomra emlékezetes eseményét.
Madrász az első nap után tisztábbnak, rendezettebbnek látszik Delhinél, de talán elhanyagoltabb, mint Bombay. A lakosok itt feketébbek és kedvesebbek, mint északon, gyakran találkozunk gyapjas hajú, széles orrú járókelőkkel, a férfiak egy része szoknyafélét visel, mintha egy asztalterítőt tekertek volna derekuk köré, de sokan járnak már nadrágban is.
Vacsorára menet egy utcai ünnepélybe keveredünk. Jó három méter magas neon-alakok őrzik kétfelől a szűk utca bejáratát, ahová tódul befelé a nép, minden második ház előtt villanyégőkből virág-forma, csillagok, a hangosan beszélő üvölt, szinte vonaglanak a házak. Mindenütt sült mogyorót meg pirított borsót kínálgató kosaras árusok. Az utca végében színpad. Gyorsam megfordulunk és kimenekülünk a vijjogásból, bömbölésből, ricsajból, embertelen hangzavarból. Az utcai színpadon épp ekkor jelennek meg a szereplők, vajon színészek? Politikusok? Hátunkban a férfi szónok hangjával távolodunk.
Szobánkban az Újszövetség meg a zsoltárok angol fordításban, hiszen a keresztény ifjak vendégházában vagyunk, és egy tamil újtestamentum a kincstári olvasnivaló.
December 2.
Korán reggel egy motoros riksával kipöfögünk Madrász Adjar nevű külvárosába, a Kaláksétra nevű intézetbe. Itt oktatják például a klasszikus indiai tánc egyik híres formáját, bharat natjamot. Hangszeres zenészeket, énekeseket képeznek, festőiskolájuk van. Némi bolyongás után megtaláljuk az intézet bejáratát. A hivatalban (tágas pálmalevél-kunyhóban) csontos alkatú, szigorú tekintetű, érdes hangú nő fogad (éneket tanít, ahogy kiderül a későbbiekben). Végigvezet a második majd a harmadik évfolyam táncóráin, nézzük a gyakorlást, súlyosság és légiesség együtt, határozott dobbantások a földön és elrugaszkodások, fölszökkenések. Egy-egy csoportban nyolc tanulónál nincsenek többen. A táncosok egy ütemet verő faeszköz hangjára dobognak, hajladoznak, szökellnek, mintha kőszobrok elevenednének meg hirtelen, s átütne rajtuk fehéren a fény, az erő, no meg a verejték. A nagy színházteremben a pásztorlánykák, vagyis gópik hordozta baldachin alatt a Krisnát alakító fiatalember táncol finoman, kecsesen és erővel. Hódító, de magányos.
Közel a tenger. Már a táncosok mozgásából is ez sejlik; érzem is a roppant elem hívását. Kúszónövényes, homokos sávon átlábalva közelítjük meg az óceánt. Óriási hullámok támadnak a partra, garnélarákok futnak oldalvást homokba fúrt rejtekhelyeikre, üregeikbe. Fürdőzünk a déli verőben. József Andrásék egy út menti kis boltban vásárolt elemózsiájukat fogyasztják éppen isszák-isszák a hűtőládából pár perce elővett dáhít (joghurtot, aludttejet), kiharapva a papírtasak sarkát, s nyakukon, mellükön csorog alá a fehér ital. Szendvicskenyeret majszolnak, aprósüteményt, fűszeres paradicsompürét, csokoládét, sült burgonyaszirmot. És jönnek is már a helybéli kíváncsiak, érdeklődők, zümmögnek, dongnak köröttünk, a helybe jött európai egzotikum körül.
Délutánunkat a Teozófiai Társulat parkjában, épületei közt töltjük. A főépületben a világvallások alapítói megábrázolva: silány gipszszobrok. A szentély meg a hivatal kereszteződése. Itt láthatók a teozófia prófétái vidámparkian: Blavatskyné asszony, Olcott ezredes, és a legismertebb tanítvány: Annie Besant. A tenger elfárasztott, tikkadtan pihegünk a székeken. Egy honfitársunk tartózkodik itt ösztöndíjjal, s őt keressük. Végre megtudjuk, hol s merre találjuk. Elindulunk a gondozott parkban, a kókuszpálmák, banjanfák között. Ebben a ligetben található India harmadik legnagyobb banjanja, szétágazásaival valóságos kis liget, drótkerítés védi, tisztes távolságból nézegetjük. Majd lefényképezkedünk egy termetes baobab törzsénél. Öröm itt a virágzó délszaki cserjék közt a tenger közelében. K. Judit, akit keresünk, most éppen az ebédlőben ücsörög, két bentlakóval társalogva, s nagyon megörül nekünk. Jelenlétünkkel határozottan megjavul az itteni magyarok aránya. Máris öten vagyunk.
Később, amikor Feri is megérkezik a tengervízből, még nagyobb lesz az öröm. Tejes tea a vendégital, társaságunk java ezt kóstolgatja, miközben ismerkedünk. Az izgága József András addig fészkelődik, mozog, forog s kalimpál a lábával, mígnem feldönti az asztalon a teával teli fémpoharat, rá a vendéglátónk piros nadrágjára. Judit mindjárt hazafut, ruhát cserél. Majd elkísér a társulat könyvesboltjába. A választék gazdagsága számunkra szokatlan: a teozófus szektaalapítók művei, keleti misztika, védák, upanisádok, asztrológia, nyelvkönyvek, jóga, ájurvéda. Mindegyikünk vásárol valamilyen könyvet. Öt órakor, lévén zárásidő, véget vetünk a nézelődésnek, vásárlásnak és megcélozzuk a tengert. Alkonyodik, amikor átmászunk a társulat kerítésén megnyitott bejárón. Megtáncoltat az óceán, hintáztat, súlyosan, dörögve ránk torlasztja sós hullámait.
A bejáratnál álldogáló őrök aggódva, sípjukat markolászva figyelik viháncolásunkat, nyilván attól tartanak, hogy a sötét, és kunyhónyi hullámok elsodornak valamennyiünket. Vagy fölcsapnak hirtelen a holdra. A helybeliek ugyanis nemigen fürdenek az óceánban. Napkelte előtt kiballagnak a partra, leguggolva várják, amíg előbukkan vörösen a nap. Nézik áhítattal a növekvő fényt, s talán imádkoznak is hozzá, majd fölkerekednek, s megy ki-ki a maga dolgára.
Fürdőnk után egy közeli étterembe kísér a vendéglátónk, s itt bőségesen megvacsorázunk.
December 3.
A madurai utunkat készítjük elő. Bérkocsi sajnos nem lesz, az olcsóbb buszra szállunk, irány a központi turistahivatal. Itt érdeklődünk, hogyan a legcélszerűbb utaznunk. Míg a társaim térképeket, menetrendeket böngésznek, jegyárak fölött hümmögve mérlegelik a lehetőseket, én a turistahivatal egyik kényelmes bőrfoteljében rovom mindennapi soraimat. Az iroda falán elefántcsordát, gópuramokat ábrázoló fényképek meg egy naiv szalagkép, amelyen elefántos-lovas felvonulás látható. Az üvegszekrényben hajómodellek, s odakint a hosszú Salai Anna utca forgalma – tülkölés, motorberregés. A papírokkal, telefonokkal vesződő hivatalnokok háta mögött lányszobrok fából és fából faragott Krisna meg elefántok, a faliszőnyegen a szorgalom szánt-vet és hindu Évák hordják a napszámosoknak az ivóvizet.
József és Feri hármunktól elszakadva jegy-vásárolni mennek a madurai vonatútra, és amíg van a pénzünkből, megváltják a delhi visszaút jegyét is. Mi a telefonálásoktól csömörösen lépünk az utcára. Fellélegezve nézelődünk, régiségboltokba nyitunk, a könyveket lapozgatunk, majd egy vendégházunkhoz közeli étteremben ebédelünk; ide toppannak be cédula–üzenetünket a szálláson megtalálva az állomás járt társaink. József András a jegyvásárlás körüli packázástól ingerülten korholja a széttartó társaságot, arra nem is gondolva, hogy pontosan ő szervezte így. Mi csillapítanánk, hogy ugyan már, a te ingerültségeden kívül nincs más baj, mire fölhorkan: érdemes lenne lelkiismeret vizsgálatot tartanunk, hogy jogos-e a fene nagy önelégültségünk. A magam részéről: másokkal is elégedett vagyok, mivel mentesítenek a jegyvásárlás számomra unalmas feladatától. Igaz, úgy általában lehetnék kevésbé bírálgatós, s lehetne több zsebpénzem is, de ez nem csak most és keletre érvényes. Szóval a vezetőnk ingerült, békétlen. Ez azért rossz, mert többnyire ő adja meg csoportunk alaphangulatát. Haza is ballag morcosan, ledől ebéd után egy kicsit, mi pedig elindulunk nélküle a Kálaksétra felé. Érzem légzésemen, hogy légnyomásváltozás van. Könnyen, boldogan mozgok az energiában. A világmindenségben nyilván valami szokatlan készül. Álldogálunk, de mivel autóbusz nem jön, motoros riksával hajtatunk ki az Adjar negyedbe. Itt látni, hogy esett az eső, a talaj vizes, felázott. Miközben a színpadi próbát figyeljük, érdeklődve kísérjük a Krisna viselt dolgait bemutató jeleneteket és körötte a színes ruhás táncosnőket, rázendít újra az eső, s olyan bőséggel, hogy a hatalmas, jurtaforma előadóterem is beázik. Ülünk a nézőtér padjain, odakint zúg az eső, idebent szól az ének, forog a tánc, és Feri, somogyi iridológusunk szokása szerint hátul a székeken gubbasztva alszik.
Elámuldozzuk az időt. Esőben sáros utakon caflatva keressük a buszmegállót. A tiszteletbeli konzul hivataláig még bő negyedóra motorozás. Feri szokása szerint elbóklászik tőlünk, egy gyümölcsárussal alkuszik hevesen, amikor járművünk váratlanul ráfordul a keskeny sáros útra, így idejében felugrálhatunk, mivel itt nincs ajtó. Van viszont a nemek szerinti elkülönülés. A menetirány szerinti jobb oldali kettős üléseken a férfiak ülnek, a bal oldaliakkon viszont a nők - lányok, asszonyok. Nekünk a hátsó ülésen, a jármű farában jut hely. Megkérjük a jegykezelőt, szóljon, amikor célközelben járunk. Közben megint megered az eső, a jegykezelő leszállít, de kiderül, hogy rossz helyen, legalább húsz perc gyaloglásra a céltól. Az eső ömlik, a mocskos csatornalében gázolva húzódunk meg egy új áruház fedett előterében. Szakad a boldogok könnye, s mi jobb híján várunk. A t.b. konzulhoz már nem megyünk, s mivel nem tudjuk a telefonszámát, értesíteni se tudjuk, hol akadtunk el. Ezért aztán a találkozóval együtt az utána tervezett komolyzenei koncert is elmarad. Tarka rövidnadrágban, strandpapucsban vagyok, a trikóm teljesen átázott, így talán még Indiában sem illő Chopint meg Lisztet hallgatni. Míg ácsorgunk az emelt áruház teraszon, közben zajlik a forgalom az utcán, motoros riksák, társas- meg személykocsik előzködnek, teherkocsik tülkölnek, brekegnek, kerékpárok zavarják föl a vizet, száris nők gázolnak át a pocsolyákon, egy riadt hivatalszolga cuppog az áradatban. A kisebb motorosok tengelyig a zavaros vízben. Az utcai folyót csak lassan nyeli a rács, miközben fehéren kavarogva örvénylenek a habszivacs-darabkák.
Egy csöndesebbnek vélt pillanatban, amikor az eső csillapodni látszik, nekieredünk. Irány hazafelé. De az ég újra rázendít. A helyzet pokolivá vált. Az út két széle teljesen víz alatt, a középen maradt keskeny sávban ömlik szembe a motoros forgalom, az autók lefröcskölnek, fölülről zuhog ránk a sós, szürkés lé, alkonyodik, kivilágítatlan kerékpárok ugrasztanak félre. Judit nekikeseredetten káromkodik, szidja veszettül a tamilok világát, a városatyát, a közműveket, a ránk tülkölő autósokat, s egyáltalán, ezt az egész rohadt bagázst. Bőrigázva érünk haza. Vízözön ide vagy oda, még kis zacskónyi banánt is veszek közben. A napló feladatára fogott irkám is megsínylette az esőt, mert válltáskámba is beszivárgott az égi áldás. S a notesz szegélye leázott, a fedele levált. Odahaza azonnal zuhanyozás, ruhaöblítés. Kimosom nadrágomból a halpikkelyeket, sziréntollakat.
Érzelmes természet lévén, pár banánt elfogyasztok a vízözönben vásároltakból, ez csak az enyém, s aztán írok pár sort a mai napról, ez már talán többeké lesz. Liszt és Chopin helyett ma az ég víziorgonáját hallgattuk, s hazafelé menekülve leckét kaptunk abból, hogy a kiszolgáltatott ember a világ talpa alatt fetreng. A többiek részvétlenül rádudálnak, mellé köpködnek és vihognak rajta, és még a banánárus is becsapja szegényt.
