December 4.
Reggel megint zuhogó eső. Majd rövid napsütés. Kiballagunk a közeli bazársorba reggelizni. Újra zokog. Beállok egy bolt előterébe. Vásárolok pár szem banánt. Szemerkélő égi áldás kísér vissza szállásunkig. Aztán nekikeseredik az ég, megint zuhogni kezd. Majd napsütés. Heverészünk, olvasgatunk, kornyadozunk, rakosgatjuk holmijainkat. Kora délután a vendégház közelében sétálgatunk, látjuk, hogy az udvaron kunyhókat építenek, azt mondják iskola lesz. Ődöngünk estebédig, bár előtte még fölös csomagjainkat bevonszoljuk egy üres helyiségbe, hogy Maduraiba ne cipeljünk magunkkal mellőzhető terheket. Úgyis ide fogunk visszatérni. A vacsora szertartásosan elhúzódik, pedig egyszerű a rendelésünk: zöldséges rizs, nyers saláta. Igaz, József Andrásék halat esznek, s ez már a szólás szerint is elnyúlóvá teszi az étkezést. Vacsora után kikocsikázunk az állomásra, utazók tömege, az állomás oszlopairól színes tévék vartyognak ránk. Alant a koldusok, hajléktalanok, a földön heverő nyomorultak, fölöttük meg a színes fürdőhab-reklám. Szokás szerint a helyfoglalás körül is támad bonyodalom. Itt most heten vagyunk hat fekvőhelyre. De a kalauz a szigorú tekintetű, merev nyakú, magát táskáival haragosan körülbástyázó úti társunkat, akinek kifejlett önzése már-már magyar alkatot sejtet, szóval ezt a férfit a jegykezelő kiemeli közülünk, és a szomszédos kocsiba kíséri. Így egy órával azután, hogy a színes tévékkel villogó várót, majd a felszálló sávot is odahagytuk, az őgyelgőkkel, az erőszakos koldusgyerekekkel, kunyerálókkal együtt, sőt az egyenruhában elsiető hindu lányokat is, már van helyünk a lefekvéshez. Gyümölcseddegélés után el is heveredünk, s rövid szünetekkel szundítunk a célállomásig. Maduraiban sebtiben összekapkodjuk holmijainkat, és kilépünk az itteni színes tévés vasútállomásra. S bár csak reggel negyed hetet mutat az óra, a reklámok már pipereszappant, csokit, burgonyaszirom–áldást villognak fölöttünk, de most a fogyasztói csoda helyett a jelen állapotok, néhányunk ráfanyalodik, a roskatag állapotban lévő bűzlő árnyékszékre. Színestévék és düledező latrina. S megint a szokásos alku a motoros riksákkal viteldíjunk ügyében. Elvisznek a közeli YMCA-ig, aztán kevesellik a kialkudott összeget, rákunyerálnának, mire Judit amazonosan rájuk förmed, ettől úgy meglepődnek, hogy zavartan eloldalognak.
December 5.
Kiderül, hogy az itteni YMCA mindössze két kis helyiséget jelent, s ennyi jut ötünkre. A fürdőszobát csak egy lengőajtó választja el a hálótól, a szomszédból minden áthallatszik, az ifjúsági szálló feljárata közös a miénkkel, rikkantások, duhajkodó hangok. A közös mosdóhelyiségben nagy a tolongás, a fölszintről kopácsolás, motorberregés, egy autószerelő műhely munkásai dolgoznak csupasz, poros villanyégők alatt, a szerelőárkokban hajladozva a félhomályban. Judit ismét velünk kerül közös kóterbe, így újra pótágyra lenne szükség, ami itt egy gyékényt és szakadozott takarót jelent. Szóval az YMCA sem megbízható minőség. Ez itt teljesen vadkeleti garni. A lengőajtón túli zuhanyozóból és ürítő sarokból a zaj és bűz beárad. A bútorzat pedig egy ódivatú komód, fölötte tükörrel, egy kis mosdótál, tükörrel, három rozoga szék, a padozat piros-fekete kockás keramit. Odakintről buszok trombitálnak, háromkerekűk tülkölnek, kerékpárok csengetnek, csilingelnek, kiskocsik brekegnek, él a benzinbűzös vadon.
De mi nem ezért a tapasztalatért, hanem a Minaksiért, a Nagytemplomért utaztunk idáig. Oda vezet reggel az első utunk. A papucsokat, cipőket szokás szerint a megőrzőben hagyjuk, a szent helyekre belépés csak mezítláb. Csodálkozva és áhítattal sodródunk a tömeggel a templom déli tornya, vagyis gópuramja alatt befelé, giccsárusok asztalai, ponyvái mellett. S máris beléptünk a tamil föld középpontjának szent terébe. Olyan templomba kerültünk, amelyik nem csupán egy épület, hanem egész város. A piramisszerűen magasba futó tornyot szobrok forogják körül bőséggel, tarkán, mégpedig katonák, lovak, elefántok, istenek, hősök. Pirosak, kékek, zöldek, fehérek. Miközben magasba fordult arccal ámuldozunk, a biztonsági ember elénk toppan, kérdezve, van-e kameránk, fényképezőgépünk, ha fényképezni szeretnénk, az arra váltott jegy ára huszonöt rúpia. A gép a válltáskámban. Elhatározom, most kalózkodni fogok, kicselezem a biztonságiakat, a templomőrüket és kissé zavartan nemet intek. A templom belső körzetein, övezetein, udvarain is sok a felvigyázó, de azért el-elkattintom a gépet. Hozzám csapódik egy asszony, először szó nélkül követ, aztán bemutatkozik, hogy egy szabóság ügynöke, ők időre s méretre kiszabják itt a gópurammal szemben a ruhát, bármelyik anyagból választhatunk, amit a raktáron tartanak. De mivel nem nadrágot varratni jöttem ide, nemet mondok, de tovább kísérget, mutogatva a külső templomudvar nevezetességeit. Ez itt az árusok udvara, beljebb a papoké, a bráhminoké, itt a templomi elefántok és tehenek istállói. Feri is beér bennünket, amikor egy férfi becsalogat a szent elefánt istállójába, biztat, hogy ha fizetünk neki tíz rúpiát, megengedik nemcsak a fényképezést, hanem fel is mászhatunk a szent állat hátára. Nem, most inkább nem, szabódunk, de azért az elefántot megnézzük magunknak, vajon mitől is szent egy ilyen böhöm állat, s ahogy oldalazunk az istállóból kifelé, elénk perdül egy férfi, két jegyet nyújtva, tíz-tíz rúpia, mondja, mire Feri dühösen, méltatlankodva begyömöszöli a jegyet az utonálló ingzsebébe. Ezen úgy meglepődik, hogy zavarában kienged. Gyerünk el innen gyorsan! Bár halljuk, hogy kiabál utánunk, s látjuk, hogy integet, de nem megyünk vissza. Feri még azt is rikkantja feléje magyarul, hogy: „Edd meg a jegyeidet, te hülye!” A szabósági ügynök újra ránk akaszkodik, fölvezet egy közeli épület tetejére, innen jól látható a főszentély aranytornya, de fényképezni sajnos nem tudjuk, mert szembe süt a nap. Vissza mezítlábasan a templomváros falai közé, most körbejárom az ezer oszlop csarnokát. Ezt a tizenhatodik század közepén építették, s az oszlopok száma három híján ezer. Az oszlopokon kőbe faragott történetek, egy régmúlt világ képei. Hosszasan ácsorgok az emberi erőközpontokat meg az aura színeit bemutató tárlók előtt, tanulmányozom a csakra ábrázolásokat. A teremőr, látva érdeklődésemet, odacsapódik hozzám, mutogatja a szobrokat, modelleket, majd egy fadarabbal megszólaltatja a templom zenélő oszlopait, amelyek ütésre valóban visszahangoznak, akár egy kő xilofon. Az őr továbbra is kísérget, segítene is, amennyire lehet. Ez itt Párvati, mondja, s megérinti az istennő arcát, fülét, nyakát, majd a lábát, s biztat, hogy tegyem én is, mert szerencsét hoz, teljesül, amit közben kívánok. A múzeum anyaga igencsak vegyes. Értékes műemlékek és számomra értéktelen, hitvány vacakok keverednek. Meg-megállok, az őr fülembe duruzsol, vezetne tovább.
A szomszédos szentélyben szertartás zajlik, odavonz. Megkerülöm a többiekkel együtt a Naprendszerünket jelképező oltárt. Egy kis ájtatos űrséta Dél-Indiában, az oltár korlátján belül egy pap, vagyis bráhmin mormolja mantráit, égett vajszag, vajtól fénylő istenszobrok, hasmánt kúszó alázatos hinduk. Belépek az egyik helyiség ajtaján, de rögtön kitessékelnek, mert nem vagyok közéjük való. Ez már belsőbb tér, csak beavatottaknak. Járom az oszlopcsarnokokat, meg-megállok nézem a mennyezet színes mandaláit. Az oszlopok tövéből fölkúszik szemem a mennyezetre, a központosulás érzete bennem, ahogy figyelmem szűkül a körökkel, majd megpihen a szent ábra középpontjában. Innen pergek ki, belső magból; újra földön, a színekből, lebegésből mintha rákoppannék a kőre. Nézem, s itt most, ahol járok, a padozat is díszes, mintás Tapossák mellettem, szembe irányból zarándokok, s a feketeruhás hívők, nyilván Káli istennő szolgái. A szentélyek mellett is giccsárusok, áldozati ételt, gyümölcsöt, füstölőpálcikát kínáló boltocskák. Ahol közel az isten, az üzlet is megélénkül. Megint egy felhajtóember követ, majd nagy gondossággal terelget bennünket a szabóság felé, úgymond, minden kötelezettség nélkül. Először engem vezet, ő diktálná az iramot, de lemaradok tőle, alig tíz perc múlva újra mellettem áll. Judit, Feri közben előkerülnek, elhatározzuk, hogy mégis csak varratunk magunknak ruhát. Nem kell sokat várnunk az újabb kísértésre, alkalomra. Az ügynök szembe jön velünk az utcán, bevezet a külső templomrész boltívei alá, itt van a varroda, varrógépek kattognak, edényárusok kínálják portékáikat, mindenfelé csecsebecsék. Estére el is készülne a ruha, ígérik, hosszasan alkuszunk, ha már ilyen becsesek vagyunk, hogy felhajtóemberekkel csábítanak ide. A játék kedvéért többször otthagyjuk a szabóságát, Feri nagyon élvezi ezt a játékot, dühösen, legyintgetve, pfujolva megy el. Követjük mi is. Utánunk szaladnak, visszacsalogatnak, de nem engednek az árból. Megint felállunk székeinkből, indulásra készen. Újra leültetnek, s végül megegyezünk. Az először kért ár feléért elkészülnek a ruhák. Látjuk rajtuk, hogy így is kedvező üzletet kötöttek, mert mosolyogva bocsátanak el.
Judittal járjuk a várost, a többiek talán otthon pihennek, amikor tüntetőkbe futunk. Sarló-kalapácsos jelvények, zászlók alatt vonulnak a kommunisták. Gyűrűbe fogják a Nagytemplomot, ez több kilométeres sort jelent. Több helyen elzárják az utat, rendőrök segítik a gyalogosokat, elterelik az autós forgalmat. Elsétálunk a Tirumala Nájak palota felé, ezt itt az ékszerész negyed, s ahol ezüstláncokat, gyűrűt, fülbevalót kínálgatva csalogatnak a boltokba, ott az utca közepén foghíjassá válik, meg-megszakad az élőlánc. Hiába, az ezüstlánc körüli érdek erősebb. Nagy a hangzavar, pont a szállodánk közelében állították föl a színpadot, harsog a szónok, az élőlánc tagjai kántálnak, pokoli a ricsaj, s ki tudja meddig tart még. Mindez bezúdul lakókamránkba, inkább neki a városnak, irány a szabóság. Megvárjuk, amíg elvégzik az utolsó öltéseket is ruháinkon, addig az egyik szabó kislánya maradékokból, szövethulladékból varrott kis táskákat kínálgat. Feriék vásárolnának belőle, s ez némi alku után meg is történik. Hazafelé lakodalmi menettel találkozunk, kandeláberekkel, áramfejlesztővel, harsogó muzsikával, az ugrabugráló násznépével megakasztja a forgalmat. Ráérősen sétálva, nézelődve jutunk el szállásunk elé, itt banánt vásárolunk, majd felkaptatunk szobácskánkba. Éjszaka is folytatódik az utcai tüntetés, most már karneválszerűen inkább, háttérzajként csengetés, csilingelés, tülkölés, dudálás, trombitálás, krétyogás, motorbőgés, gépmoraj. Az ablakon kinézve látom, hogy a gyümölcsárusok sötétedés után is ott ácsorognak kis kerekes kocsijuk mögött. Én meg idebent a fekhelyemre, vackomra nézek, amit a sarokba terített gyékény jelent. Itt lesz hát a holnapi kora reggeli ébresztő, s indulunk Tirucsirapalliba, vagyis Tricsibe. De addig itt töltjük az éjszakát. S milyen veszett ricsajjal kezdődik! Alighogy elül a forgalom zaja, bekapcsolják és pokoli hangerőre csavarják a szembeni mulató diszkózenéjét. Háborodott tevesirató, kobraszöktető, panaszos nyervogások. Egymás üres arcába üvöltő szólamok, morgó akkordok, csaholás. A padló is kemény, hideg, föl-fölriadok. Hajnalban a szobasarok emelet részén az ürítés hangjai, a lánccal megkötött vizesvödör csörömpölése. Az öt órai ébredésig már nem alszom vissza, lazítani próbálok. Kis gyakorlás az alkalmi almon, s már készülődünk az indulásra. Motoros riksák visznek, most szigorúan takarékosak vagyunk, a sofőr tíz rúpiát kér, és nyolcat adunk.
A vonat iramosan zakatol, s meglehetősen tiszta. A kocsi végében ivóvíztartály kifolyóval, s odaláncolt fémpohárral. Fél tízre Tirucsirapalliba érünk. Zuhog az eső, de kellemes meglepetés: József Andrásék delhi ismerőse, a negroid Sayee vár bennünket. Pszichológus az istenadta. Megörülünk egymásnak. A szállodánk neve Femina. Az előre foglalt két kétágyas szobát gyorsan kicseréljük három egyágyasra meg egy kétágyasra, Józsefnek és Mariannak, a nászutasoknak. Végre itt az alkalom, hogy külön szobákban pihenjünk. Delhi óta először. Zsúfoltan élünk-utazgatunk, kell az erőgyűjtési lehetőség. A környék szép, szobám erkélyéről rálátni a távolban magasodó kőerődre (Rock Fort).
Reggeli a szállodánkban. Kis adagok drágán. Utána az előtér foteljeinek egyikében ejtőzöm, a pultnál egy fekete, gyapjas hajú és szakállas férfi ásítozva pislantgat oda a tévé barlangjában ricsajozó banditákra, a szomszédos fotelben pedig édesdeden szundikál valaki. Reggel van. Egyetemes álmosság.
Bérelt kocsival járjuk körbe a várost.
Első állomásunk a Cauvery folyó partján épült templomváros: Srírangam. Ez India egyik legnagyobb Visnu temploma. Hét, egyre alacsonyabb fal keríti, s maga a templom, illetve a belsőbb övezet a boltocskák, lakóházak, teázók után a negyedik falon belül kezdődik. Itt is van ezer oszloposnak nevezett csarnok, a mandapam, amelynek pontosan 940 oszlopa van. A bejárati kapukat három magas, díszes torony, gópuram vigyázza. A sziget a két folyóág között nagy, mintegy 250 hektárnyi, ha nem zuhogna az eső, talán a víz közelsége sem érződne.
A templomban hosszan nézelődünk. Sok itt a kegyszerárus, kis kolompokat lehet kapni, máshol rézlapokra vésett jantrákat (figyelemösszpontosítást szolgáló ábrákat). Egy zarándok mosolyogva nyakamba akasztja üvegszemes máláját (rózsafüzérét), szép emlékül. Kezébe nyomok öt rúpiát, ennyi az összes aprópénzem, kevesli, még egy ötös kéne legalább. Mondom, tartsa meg az öt rúpiát, a málát meg visszaadom, ajándékozza másnak. De tiltakozik, vigyem csak, nekem szánja, szerencsét hoz, és nyakamba akasztja újra. Ő már hetvenhét éves, s oda készül, ahol nincs mantrázás meg vezeklés. Megköszönöm, homlokom elé emelt összetett tenyérrel elbúcsúzom, és a szemerkélő esőben caflatunk tovább a templomvárosban. A tornyok tövében alvó emberek, máshol csoportokba verődve énekelnek a hívők, mi meg mezítláb tocsogunk az udvar fölázott földjén s a pocsolyákban.
Innen autózunk tovább - maradva még a Coleroon és Cauvery folyók közötti szigeten - a Tiruvanai Kaval templomhoz, másik nevén ő a Dzsambukéswara. Ez a templom Sívának van szentelve, nevét a szent dzsambu fától kapta. Ámuldozunk sziklaszentélyében, nézzük áhítattal oszlopsorait. Ülök kissé álmosan, elpilledve a főhajó végében a lépcsőn, nézem az alvó zarándokokat, balra tőlem egy horoszkópkészítő tevékenykedik; ügyfelei fogynak-szaporodnak. Jegyzetelget, forgatja kézikönyveit. A helyiek pedig láthatóan bizalommal fordulnak hozzá, s nyilván minden fontos döntésük előtt kikérik a csillagjós véleményét.
A mai nap utolsó eseménye egy gyógyító templom meglátogatása. Sayee kedvesen bevezet a szentélybe, ahol megkapjuk az áldást. Hozzák a tüzet, vizet, fejünkhöz érintenek egy fémedényt, áldozásképpen megkapjuk a megszentelt javakat, a tulaszit, vagyis a szent bazsalikomágat, a pálmacukrot, a virágszirmokat. A bráhmin pénzért tálcáz, Sayee pedig elmondja a templom legendáját. Eszerint egy remete álmában megjelent Visnu, és megparancsolta, hogy építsenek a közeli mocsaras helyen templomot. A kígyós, lápos vidék ijesztőnek látszott, de ahogy épülni kezdett a templom, a kígyók elköltöztek, s az építmény a Gunaszíla nevet kapja.
Itt ideg- és elmebetegeket gyógyítanak a hit erejével. Épp istentisztelet, vagyis púdzsa idején lépünk ki a szentélyből, harsog a trombita és verik a dobot. S jönnek a betegek ön- és közveszélyesek vasbilincsben, megláncolva. Azok kerültek ide, akikről a világi orvoslás már lemondott. Bekukkantunk oda, ahol a súlyos betegek szállása van, a kőlapokhoz erősített láncok és bilincsek látszanak a szalmaalmon. Szegény Pinel, ha ezt látná, megszánná alighanem isten nyomorult rabjait. Mint ahogy szánjuk mi is, de ez kevés. Nézzük a kis agyag tűzhelyet, alatta parázs, ez itt a konyha, ezek az árnyékszékek, s körben a hallgató fák. Fújják a trombitát, ütik a dobot, a betegek a templomot kerülve botorkálnak a gyógyulás reménye felé. Ha tudják még egyáltalán, mi az a remény. Ott az a fiatalember, aki idült iszákosként delirizált, most vasra verve vonul, mormolgatva az igét. Megállunk, beszélgetünk a betegek hozzátartozóival, akik ugyancsak itt laknak, segítik, gondozzák a gyógyulni vágyókat, s végigkísérik az általában 48 napig tartó tisztítótűz-járást, a napi szent szertartásokat. De van, aki már hónapok óta lakik itt. Odakint tönkretették testét, idegrendszerét az elektrosokkokkal, s a nagydarab, sikerre, tudásra vágyó legényből szánalmas, motyogó roncs lett. Szülei úgy gondolták, hogy rajta már csak az isten segít. De még nem. Áll velünk szemben a legény a sötétben rángó arccal és dadog.
Közös étkezés nagyhangú kísérőnkkel Sayee-val, aki harsogva mondta a magáét a kocsiban, és a vacsora közben sem csillapodik. Csámcsogva tömi magába az ételt, csészéjével, tálcájával csörömpöl, evőeszközt nem használ, ujjaival, kézzel falatozza tányérjáról a zöldséget meg a rizst. Ilyen errefelé az értelmiségi.
Ma vasárnap volt. Ez a nap megkapta a templomait többrendbelien is.
December 6.
Hajnalban arra riadok, hogy egy gépház belsejében fekszem, s ez zúg, zörömböl, zakatol, zokog „mint malom a pokolban.” Először azt hiszem, hogy ez csak álom, tegnapi őrültek rémségei törnek rám az istállóikból. De nem, ez valóságos morgás. Leliftezek a helyfoglaló pultig, ahol a szolgálatos az asztalon elnyúlva alszik. Megszánom, nem verem föl, inkább lefekszem én is az öblös fotelek egyikébe, de jönnek a szúnyogok, fölzajdítanak ezen emberbaráti pihenőmből. Nincs mese, föl keltem a kulcsos embert, ő rögtön elrikkantja magát, ezzel ébreszti a mindenest, aki meghúzódott az előtér egyik zugában. Szobát váltok, s lejjebb költözöm, mégpedig a harmadik emeletre. Itt már csendesebb az éjszaka. A tetőtér poklából csak halk moraj rezeg idáig, alszom még egy-két órácskát. Hát ezért csöngethetett ránk pár órája a folyosó felügyelő, hogy nem cserélnénk-e inkább szobát, nem költöznénk-e lejjebb? Akkor nem értettem, mit akar. Most már tudom. Kurta gyakorlás ébredés után az ágyon, majd mellette a kőlapon.
Míg reggelimet eddegélem, a többiek útra készen várnak az előtérben. Később kiderül: Feri meg Judit is elköltöztek az éjszaka, a vízszivattyú dübörgését ők sem bírták elviselni.
Kölcsönautóval megyünk a jó 60 kilométerre lévő Tandzsavúrba. A város a csóla birodalom központja volt egykor; a X. és a XIX. század között innen kormányozták Dél-Indiát. A város 74 temploma közül a legnagyobb Brihadésvara, amelyet egy Rádzsá nevű uralkodó építtetett az ezredforduló környékén. Sivának szentelt templom, tornya harminc méter magas, lépcsőzetes, szobrokkal teli piramis-forma. Lezáró kupolája egy 80 tonnás gránittömbre van helyezve. Rejtély, hogy mivel és hogyan húzták, vonszolták ide, s hogyan emelték a magasba.
A templom belső szentélyéhez közeledve egy magasított, fedett részen áll, illetve fekszik hasmánt Nándi bika, Siva hátas állatának szobra. Négy méter magas és hat méter hosszú fekete gránit, hófehér gyolccsal van körültekerve. Az udvar egyik oldalán Sivalingamok, mögöttük a tizedik és a tizenegyedik századból csóla falfestmények. Kis ízelítő a régi faliképekből Adzsanta helyett, ahová pénzszűkében nem juthattunk el.
A templomlátogatás után az utcán várakozó kocsiban ülve várjuk a társainkat, akik még bent bolyongnak. Koldusok döngicsélnek, kunyerálnak, egy ősz szakállas, bajszos férfi nagy tengeri kagylóval kornyikál az ablak előtt. Egy anya gyermekét ringatva pénzért könyörög, s a markába nyomott aprópénz után elvenné a tollamat is, miközben őt írom jegyzetfüzetembe.
Vissza tehát „Tricsi” felé a rizsföldek, banánpálmák, kókuszligetek közt kanyargó úton. Megint Tirucsirapalli. A tiru tamilul, már megtanultuk, szentet, szentségeset jelent. A sziklaerőd a Cauvery partján magasodik. A sziklába vájt lépcsőfokokon kaptatunk föl mezítláb a várszikla csúcsáig. Számolom a légcsőfokokat. Ha igaz, négyszázharminchét. Fölérünk a csúcsra, itt az Uchi Pillaidzsar (vagyis a Vinadzsagar templom). Innen nézzük a várost és körben a tájat. Napnyugta idő. A Ganésa templomból kijövet letelepszem a kopár sziklákra, és átadom magam a napnyugta hangjainak, hangulatának. Lefelé mentemben megnézem a Pallava szobrokkal díszített barlangszentélyt, majd a Thadzsumanaszvámi templomot járom végig egy önkéntes vezető nyomában. A déli rész sziklatemploma az útikönyvünk szerint ezerháromszáz éves.
Lecsattogok a lépcsőkön, s mivel még odalent a megőrzőben látom társaim lábtyűit, lejjebb ereszkedem, mert van itt még egy templom. Éppen púdzsa, tehát az ima ideje van. Lekuporodok a földre és hallgatom a kétfenekű dob, a mrdangam meg egy fúvós hangszer párbeszédét. Ég idebent a tűz, hátam egy oszlopnak nekivetve, hallgatom fúvósok visítozását, a dob dübögését, s nézem a lángokat. Belefeledkezem. Amikor felérek a cipőmegőrzőhöz, a többiek már türelmetlenül várnak, kezükben a szandálommal álldogálnak a templomi elefánt mellett. Ilyen szürke ormányos álldogált a Tandzsavúri templom bejáratánál is, ha pénzt tettek ormányába, megáldotta az adakozót, vagyis ormányával gyakorlottan megérintette a férfiak, nők vagy gyerekek fejét. Most a nagyfejű, aprócska szemű állatot nézve, az elefánt fejű istent, Ganésát is könnyebben elfogadom.
Égő vajszagban, füstben, zenében, jövő-menő emberek közt sétálunk kocsinkig.
Sayee este nálunk vendégeskedik. Az együttműködés lehetőségeiről beszélgetünk, tervezünk, egyeztetünk. A vacsora a mi hozzájárulásunk: gyümölcs gyümölccsel.
