December 8.
Korai ébredés, szellőztetés, majd rövid gyakorlás után elhúzom az ablakfüggönyt, s a kissé ködös, párás reggelben a pálmák meg a lakóépületek fölött idelátszik a keresztény templom tornya, meg a sziklaerőd is, csúcsán a Ganésa templommal, ahol tegnap utolért az este. Nézem, honnan szakadok el, mert ez már a készülődés, visszafelé indulás ideje. Elindulunk nemsokára, Csidambaramban megállva Pondicherry felé. De odakint még a madarak hangicsálnak, kedves, könnyű trillák, a háttérben pityegés, szép természeti hangzás búcsúztat a folyton morajló, csattogó, nyöszörgő betonhölgytől, Feminától. Amíg ezt az ágyon gubbasztva írom, becsúsztatják az ajtó alatti résen a The Hindu című napilapot. A címoldal az Ajódhjában lerombolt muzulmán mecset miatt kitört zavargásokat tárgyalja. Tegnap este bennünket is a „kertek alatt” fuvaroztak hazáig. A bazárban, ahová el szerettünk volna menni, kitört a haddelhadd. Az itt élő alig egy-két százalék muzulmán kisebbség harciasabbja bezúzta a kirakatokat, kövekkel dobálta meg a gazdag hinduk autóit. Vendéglátóink, féltve testi épségünket, lebeszéltek arról, hogy utolsó esténket a vásárban sétálva, nézelődve töltsük.
Megint vonatban. Zakatolunk észak felé, Tandzsavuron át Csidambaramba. Odakint a termékeny vörös síkság, zöldellő rizsvetések, kókuszpálmák, legelésző tehenek, parcellák mellett elszórva épületek, pálmalevél-fedelű kalyibák, banánültetvények. Tegnapi autózásunk során megfigyelhettük, hogy itt az úttest is a napi tevékenység meg a pihenés színterévé változik. A szűk, s helyenként elképesztően rossz állapotúvá züllött úton egy helyütt rizst szárítottak, majd másutt valaki az igazak álmát alussza fényes nappal, de nem az árokparton, hanem a forgalom kellős közepén, és lám, a kocsik, kerékpárok kikerülik. Vályogviskók, pálmakunyhók, a folyókban, tavakban ruhát mosó, a kelmét kövekhez csapdosó asszonyok.
A férfiviselet, akárcsak Madrászban szoknyaszerűség (a gyakran kockás vagy tarka kelme bokáig eresztve, vagy szellősebben: térdig fölhajtva), illetve ódivatú pantalló, ing.
Banán és narancs kelti a gyomrot. A reggeli hűvösségben szürke pamutkendőbe burkolózva, magam alá húzott lábbal kuporgok az ülésen. Ráz a kocsi, mellettem József Andrásék a megalapítandó kelet-nyugati központ jellegéről, formájáról beszélgetnek lelkesen.
Csidambaramban vagyunk. A Nataradzsa templom. Köröttünk kőben a kilencedik század s a gránit gópuramok. Van egy hely a templomudvarban, ahonnan mind a négy díszes torony látható. Töprengeni való, honnan a gránit, a legközelebbi lelőhely is jó félszáz kilométernyire van innen. Ebben a templomban is van vízmedence, nyilván a rituális fürdésre szolgált egykor, s talán még most is. Ennek közelében egy kőlépcsőn üldögélek, pihengetek, s raknám helyükre a tegnapi eseményeket, emlékezem, előttem a notesz. Körülnézek: minden zugban, árnyékos helyen emberek hevernek, szundikálnak, s bennünket a talpon levőket koldusok, kunyerálók zavarnak meg folyton. Ha adunk nekik, nem elég, még több kéne, ha nem adunk, akkor azért esedeznek, rimánkodnak. Most éppen két kölyök rágózik fölöttem a lépcsőkön, a tollamat bámulják, a kezemet nézik, és a jegyzetfüzetemet bűvölik. Ismerkednének. Honnan jöttem, mi a nevem. Ennyire futja az angolukból. Befejezem a jegyzetelést. Inkább nézelődöm. Az egyik gópuramot tanulmányozom, illetve az ezt díszítő szobrokat, amelyek a bharat natjam helyzeteiből mutatnak be száznyolcat. Ez itt szent szám. Egy koldus tata, tata mondókával követ bennünket, meg-megérinti ruhánkat, hiába küldjük el, nem tágít, szeretne mintát a rúpiánkból, elzavarjuk, visszatér, már a képeslapárusok is unják, hessegetnék, oda se neki, visszafordul, nyomul, tatázik tovább, mint aki belebolondult szerepébe.
A templomot egy órakor bezárják, sétálunk az udvaron, majd az állomásra menet falatozunk valamit a Tamil Nádu szálló éttermében. Vidéki pályaudvarok restijének hangulata, az ételt lélektelenül készítették és ráadásul veszettül drága.
Kiváltva csomagjainkat felszállunk egy Pondicherry felé induló autóbuszba. A vezető kazettát lök a lejátszóba, s vezetőfülke falán, mint házioltáron zölden-pirosan villognak a diszkófények a hindu istenek körül, s amúgy ricsajosan, tülkölve, bőgve elindulunk. Rázkódik, visít, zörögve dobál útközben a jármű, s harci elefántként bőgve mellőzi el a szembejövőket.
Pondicherryben egy szálloda előterében pakolunk le, telefonálnánk, míg odakint petárdák durrannak, de nincs szerencsénk. Három kerékpáros riksát fogadva vonulunk az ásram felé. A telep ügyvezetője úgy tudja, hogy a vendégházukban még van üres szoba, szabad ágy. Így aztán odahajtunk. Ám közben a riksakulik kevesellik a fejenkénti hét rúpiát, a vendégház meg szerintük messze van, úgy ügyeskednek, hogy maguk mellé állítsák az ásram ügyintézőjét, aki viszont láthatóan bennünket pártol, s így mégis tovább megyünk. Megérkezvén a riksások a vendégház portásának személyében próbálnak ellenünk szövetségest találni.
Bár nem emiatt, de kiderül, hogy ez a hely nem igazán nekünk való. Van számunkra egy hatágyas termük, de mi nem ilyenre vágyunk. Eleget vagyunk egy kupacban. A jelenlét teljességéhez, az élmények feldolgozásához kellene a magány. Feri fölpattan egy kerékpáros riksára, elmegy a taxiállomásig, mi addig a vendégház előtt, a tengerparti sétányon várjuk, s így álltunkban elfogyasztjuk a maradék banánt és szőlőt.
A legjobb lenne Auroville-be hajtatnunk, hiszen úgyis oda szerettünk volna eljutni. Igaz, hogy már későre jár, de próbálkozzunk csak! Odaérve a vendégházak központjában nem sok jóval kecsegtet az ügyintéző nő, akinek elszállásolásunk lenne a feladata. Két hely talán még akad. Hát a többiek? Vállvonogatás. Bejelentés nélkül toppantunk ide, késő este van. De szerencsénkre egy másik városmagból átruccant ide filmvetítésre egy legény, s ott viszont ő a vezető. Osztrák egyébként, bécsújhelyi. Kedves szomszéd. Drága sógor. Ő felajánlja, hogy aludjunk náluk az egyik üres vendégházban. József, Mariann, Judit itt marad, bennünket a motoros legény után gördülő taxi elvisz szállásunkra. Először egy pálmakunyhóba költöztetnének, de foglalt, valaki már alszik odabent, a másik kunyhónak nem találják a kulcsát, így marad a kétágyas vendégházacska a vizet szivattyúzó szélkerék tövében. A szoba boltíves kápolnácska, egyszerű bútorzatú, a neve Clarity (Tisztaság). A városnegyedé pedig, ahol vagyunk: Igazság (Verité). A szekrény alsó polcán hangyák bozsognak, talán az előző lakó ételmaradékára gyűltek ide, meggyújtunk jobb híján egy moszkitó riasztót, izzik csendesen, elűzi a bogarak nagy részét, a többit meg a falakon futkározó gyíkok vadásszák össze.
Nekünk való világ, jól tettük, hogy ide jöttünk. Város és természet, falak és erdő együtt. Mongúzok, kabócák és energiatakarékos villanyégők. Az energiaellátás természetes: napelemekkel, szélkerekekkel és az illemhelyek biogázaival történik. Dús növényzetet telepítettek a sivatagba, mi is az egyik oázisban lakunk. Egy kis szemezgetés a városka adatai között. Ötven napelemes energialap, nyolc napszivattyú, huszonhét víznyerő szélkerék, két nagyobb áramfejlesztő szélmalom, mintegy tizenöt biogázzal működő telep, több mint hetven naptűzhely, tucatnyi napenergiás vízforraló meg a napenergiás ruhaszárítók. Később azt is megtudjuk, hogy e városkának félezer euro-amerikai és kétszázhatvan ázsiai lakója van. Bár inkább csak a szelleme város. S mivel itt a szellem, a lelkiség nagyon fontos, készült egy horoszkóp szerinti statisztika is. Eszerint az itt lakók legnagyobb része az Ikrek, a Skorpió meg a Bika jegyében született. De ezt még legföljebb ha sejtem, amikor nyugovóra térek. Örülök annak, hogy lefekvés előtt a szabadtéri zuhanyozó kőfala előtt egyenesen a holdfény patakzik le rám a vízzel. És boldogítóan friss, könnyű a levegő. A mézben csöppnyi üröm, hogy a távoli bennszülött halásztanyákon egész éjszaka bömböltetik a rádiót vagy a magnót és áradnak ide a híg, kedvtipró, idegborzoló nóták. A közelebbieké, a tücskök, madarak zenéje, és az ismeretlen állatok hangja viszont kifogástalan.
December 9.
De jó egy földi galaxisforma településen fölébredni! Mint egy civilizált dzsungelfalu olyan ez a mi központunk konyhájával, nyitott oldalú, pálmatetős étkezőjével, s a két jógateremmel. A tamil halásztanyák beépültek ebbe a városba, a helybeliek végzik a kétkezi munkát, kertészkednek, javítják az utakat, segítenek az építkezéseken. A kenyeret is helyben sütik, s ráadásul tízfélét, s ez nagy öröm, mert Indiában elsőként itt látok teljes kiőrlésű lisztből sütött kenyeret, eszek is belőle, és nagyon ízlik. Az étkezés a mi központunkban különben vegetárius: gyümölcs, zöldség, kásák, hüvelyesek meg tejfélék.
Az emléktárgyakat árusító boltban sokféle apróság: bizsuk, ékszerek, bőrdíszmű, textiláruk, ágytakarók, füstölő, s mindegyik kézimunka. Az Aurobindo ásram könyveket is ad ki, itt jelennek meg a mester kötetei és az Anyáé is, aki a híres jógi társa volt. Bolyongunk a kiadványok, iparművészeti tárgyak között. Cserépedények, kerámia, vörös cédrus, teakfa faragványok: villák, kanalak, tányérok, tálcák. Aki itt vásárol, nem kapja olcsón, de legalább tudja, hogy a munkásoknak, iparművészeknek is jut belőle, s nem zsákmányolják ki őket. Meg a városnak is szüksége van a pénzre. Auroville kezdetben UNESCO segítséggel épült. Nem a részérdekek, hanem az összemberi értékek jegyében alapította Aurobindo élettársa és tanítványai. A város életében fontos a lelkiség, az emberi szellem szolgálata, a tudatosság jelenléte a mindennapokban. A település az eleven egység, egyetemesség kísérlete. Bár ez jelenleg még csak nyaralói, üdülőövezeti szinten működik, várható, hogy alakulgató városi önkormányzatuk erre is ügyelni fog. A települést jelenleg huszonkét nemzet képviselői lakják. Közel harmadrészük indiai, húsz százalékuk francia, 15% német, 4% amerikai, 3 százalék pedig angol, de ott jártunkkor több hollanddal is találkoztunk.
Bérelt kerékpárokkal közlekedünk. A csend jólesik, csak késő este zendül fel a tamil halásztanyák felől a hangos zene, s hallatszik a petárdadurrogás. A környéken szokás, hogy alkonyatkor égő mécseseket, gyertyákat helyeznek el a házak bejárata mellett, a lépcsősorokon, ablakokban, s minden védett sarokban pislákol egy-egy vajmécses. Tücskök, kabócák cirregnek, pityegnek, valaki a tanyánkon az étkezőfészerben spanyolgitárral kíséri érzelmes dalait. Igen, a hebrencs holland lány az, aki kiskanálállal szájában elmélázva ült a reggelihez. S itt a közelben a két jógaterem is, gyékényekkel, meditációs párnákkal, takarókkal, sőt hangszerekkel, kis imasarokkal, ahogy persze Aurobindo meg az Anya fényképe is ott díszlik a sárgarézből kivágott Óm tövében.
A vacsora ízletes, fogy a teljes kiőrlésű lisztből sütött kenyér, a szezámkrém, a herbatea, a cukor és méz nélkül főzött szőlőlekvár, a szójasajt, meg a gyümölcsfélék is: a banán, narancs, alma, csillaggyümölcs és az ebédmaradék: a párolt zöldség, rizs meg a vegyes saláta.
A vacsoraasztalok körül kereső, kutató, hites életre vágyó emberek, akik megálltak egy kis lángnézésre, erőgyűjtésre. Van, aki festeget, s itt keresi hozzá a színeket, tartalmat, van, aki magát szeretné megismerni, megteremteni. Élnek itt fiatalok, de nyugdíjas is (egy amerikai hölgy, aki fogyasztásra csirkéket is tart), ő Új-Skóciából utazik ide telente.
Ma a tájékoztató központ boltjában megejtjük a karácsonyi ajándékvásárt. Füstölő rudak, pálcikatartók, masszírozófák, könyvek, albumok; egyikünk szép kötött pulóvert vásárol. Délután visszamegyünk a kis boltba, kövek, kristályok között nézelődünk, válogatunk, majd elkarikázunk a jó hat kilométernyire hullámzó tengerig. Úszkálunk, birkózunk a hullámokkal, kagylókat gyűjtünk, lemosakszunk egy parti zuhanyozóban és nyomjuk erősen a pedált, hogy vacsorára visszaérjünk. A gitár és a tücsökzene összjátéka fogad, a művészet és a természet barátsága. Egy messzi halászfaluban megint durrognak a petárdák.
A szobánk, a kis lakókápolnánk kétágyas, ablaka mindhárom oldalon nyitható. Az ablakok boltívesek, a két oldalsó kőrozettás, az ajtó fölötti nyílást és a vele szembenit arányosan osztott fémrácsozat díszíti. Világításunk egy 12 wattos, energiatakarékos égő, rizspapír burában, cseréptartóban gyertya (itteni gyártmány mindkettő) üvegburával. Van ruhásszekrényünk is, egy falhoz erősített írópolc, hozzá szék. Békesség. A falakon rovarokra vadászó apró gyíkok. Picurka vörös hangyák menetelnek rendületlenül valami felé. Gyümölcs, kenyérdarab? Megnézzük, hogy mi maradt a rejtett zugokban. Hogy rámaradtunk még egy napot, köszönhetjük az általános sztrájknak. Nem közlekednek ugyanis a vonatok, megtorpant egy napra itt délen az élet. Jó ez a ráadás nap, a hosszú delhi út előtt kell a nyugalom, feltöltődés és a vonatfülkénél nagyobb terek.
December 10.
Ma van az általános sztrájk napja. Érezni itt is. A botanikus kert emiatt zárva, kiabálásunkra egy szigorú tekintetű, botos férfi jelenik meg a kapunál. Először nem érti, mit akarunk pont ma, a sztrájk napján hogy is engedhetne be az édenkertbe. Többször is megismételjük, hogy messziről jöttünk, s hogy holnap már elutazunk, de szeretnénk a díszkertjüket megnézni. Töpreng, majd végigmér bennünket a botos arkangyal, aztán megnyitja a kaput, és végigvezet a kerten a palánták, cserepes virágok és dísznövények között. Egy adódó alkalommal le is fényképezkedünk a kötelességtudó őrrel egy lótuszvirágos aprócska tó partján, s akkorra már mosolyféle is látszik az arcán. Ám amikor ettől vérszemet kapva arra próbáljuk rábeszélni, hogy verjen le nekünk botjával a magas kókuszpálma diójából, újra megszigorodik, s azt mondja, nem teheti, mert itt mindenről számot kell adnia. Elkísér a kapuig, József András némi aprót perget a tenyerébe, és tovább kerekezünk.
Nézelődvén betévedünk egy apró tervezőirodába, makettek, mesés épülettervek közé. Miközben ide-oda tekintgetünk, egy közeli szobából előbukkan egy tamil fiatalember, ő is itt dolgozik, építészmérnök. Most a sztrájk miatt egyedül van. Kérdéseinkre lelkiismeretesen válaszol. Auroville-ben minden épületterv megvalósulhat, ha az építtetőnek van rá elegendő pénze, s nyilván ha beilleszkedik a városrendezési tervbe, a környezetbe, a természetbe. Itt tervezési szabadság van. Szabadság mindenképpen. A városkában ugyanis nincs katonaság, rendőrség, bűnözés, mondja tervezőmérnök. Majd néhány óra múlva marcona rendőröket látunk egy terepjáróban robogni a központi épület, a Mátrimandír felé. S az is kiderül, hogy vannak itt is enyveskezűek, homokosok is, van drog is, s nem csak az ártatlanabb, hagyományosabb fajtából, az India-szerte elterjedt gandzsából, kenderből. Az eszmény és valóság egymást fogja.
Anya testamentuma négy nyelv használatát javasolja e jövővárosban: az angolt, franciát, tamilt meg a szanszkritot. Ahogy ezt mi is halljuk, leginkább az angolt beszélik. Az őslakosok közül is sokan megtanulják legalább alapszinten.
Szeretnénk megtekinteni a város szellemi középpontját, a híres Mátrimandírt. Külső gömbjét most építik, s fedik be fémlapokkal. Belül csigalépcsőn közelíthető meg a tizenkét hófehér márványoszlopos szentély, a kápolna közepén egy 80 centiméter magas kristály, amely a tető résén besugárzó fényt egyenletesen szerteszórja. Nincsenek bent szobrok, képek, virágok. Csak csend. Titokzatos ragyogás. Áhítat. Béke.
Ide szeretnénk bejutni. Most lehetetlen, mondják, de ha délután négy körül idejövünk, beengednek. Az építkezés miatt ugyanis korlátozzák a látogatást.
Az ebéd kölesféle nyers zöldségsalátával, zöldséges babfőzelék, bundázott szójasajt darabkák, vagyis tofuvagdalt. S kéznél a fűszerek, kiegészítők a zöld algapor, a purolína, a szezámsó, a gomásszió, a mangó szósz (csípős és sós) és a szójamártás. Mennyi íz összeállítható az asztalnál ezekből. S ha még egy kis hazai is kéne, itt a ropogós indiai ostya.
A tiszta levegő, a hosszú reggeli gyakorlás (s végre alkalmas körülmények között) és a kerékpározás, a rázós dűlőutakon, halásztanyák mellett, szántóföldeken át, jó étvágyat csinál, az ebédlőnk a trópusi fák és cserjék alatt úgyszintén. Csendes izzó öröm és angol, holland, magyar mormolás. Fúj a szél, kattog a szélvitorla, susognak a fák, s oldalvást a „mosoda” kőpadja fehérlik a napsütésben.
Ebéd után tengeri fürdéshez készülődünk. Hosszú kerékpárút van előttünk. A fenekünket meggyötri a kemény nyereg, a rossz utak, a tegnapi hosszú pedálnyomás meg az esti gyorsmenet után. A tengerparton megint gyűjtögetünk: kagylókat, csigaházakat válogatok. Fürödni is mókás itt. Ránk fut mantrázva a tenger, kiáradóan huppan a partra, majd visszaszalad.
Hazafelé menet megállunk József Andrásék tanyáján, a tengerparti pálmákról levert kókuszdiót feltöretjük a konyhásokkal és kiiszogatjuk a levét.
A Mátrimandír meglátogatását viszont elszalasztottuk, belefeledkezvén a tengerparti játszadozásba. Majd, majd máskor, mondogatjuk. De most nyeregbe föl, vacsoraidő!
December 11.
Korán ébresztenek a tamil tanyák felől ideharsogó rádiók. Keletről panaszos szenvelgés, délről pedig dobszóval cifrázott meg-megszökkenő mormolás.
Hosszúra nyúló jógagyakorlás, test és lélegzet fölajánlás a kozmikus erőnek. A végtelen éltető őserőben mozgok, a külső és belső egybeolvad örömmel. Ring velem, bennem a világ. Valahol messzibb a félhomályban bécsújhelyi ismerőseim gyakorolnak, olykor be-bevillan terembe a nő szipogása, majd újra lélekjelenlét.
A csoda folytatódik a bőséges reggelivel. Háromféle kenyér mogyoróvaj, szezámkrém, gyümölcsízek, banán, csillaggyümölcs, narancs s egy krumpliforma termény naspolyaszerűen édes-mézes. Házi túró és joghurt, amit itt dáhínak neveznek. S a kenyerek! Ez mindenesetre újdonság Indiában. Inkább a lepények, palacsinták, purik kaphatók mindenfelé, vagy ritkábban a fehér csomagolt, szeletelt pirítósnak valók.
Kis elemózsiás csomagot készítenek, még egyszer lefényképezkedünk búcsúzóul, majd visszataxizunk Pondicherrybe. Körbejárjuk az Aurobindo alapította ásramot. Virágok töménytelen mennyiségben, száz szám égő füstölők a mester és a társa kriptája (szamádhija) körül. Tisztelői, csodálói, zarándokok üldögélnek, sétálgatnak az udvarban, gyönyörű virágszirmokból készült élőképek a kriptafalon, szédítően erős illatok. A könyvesboltban Aurobindo és az Anya könyvei, s egy Pandit nevű szerző kommentárjai, magyarázatai versértelmezései Aurobindo műveihez. Nyelvi sokféleség: tamil, hindu, francia, telugu, angol meg gudzsaráti nyelvű könyvek, kiadványok, képeslapok. Ismételgetem is magamban, ha énnekem annyi pénzem lenne, amennyi most nincsen, könnyebb szívvel hagynám itt ezt a sok bölcs kötetet. Így viszont egy seregnyi könyvet veszek – szemügyre (a polcokon). Azért egy-két kiadványt vásárolok is. S ahogy az lenni szokott, találomra a nagy választékból. Az ásram után pénzbeváltás az egyik bankban, ahol az előtérben kuporogva nézem a mordályos, mezítlábas őrt egyenruhájában, s addig a többiek intézkednek, átváltják dollárjainkat rúpiára. Majd a buszpályaudvaron várakozunk járművünkre.
A bennszülöttek zsákszövetbe varrt hatalmas csomagokkal, madzaggal összekötözött vízvezetékcsövekkel szállnak föl a jobb napokat is látott kocsiba (különben gyorsjárat és az ára szerint első osztályú.) Ez itt azt jelenti, hogy a később felszállók már a padok közé ülnek csomagjaikkal. Útközben egy bokros, bódés helyen megállunk töltekezni, ürítkezni. Vagy három órás zötykölődés Madrászig. Ott motoros háromkerekűvel gördülünk az YMCÁig, ahol a csomagjainkat is hagytuk. Vájemsziéj, dúdoljuk a népszerű slágert fölfelé kaptatva a lépcsőn.
Telefonálunk a t.b. konzulnak, de már nem találjuk hivatalában. Így a vonatinduláskor rábízzuk a Madrászban megalvó és a február végéig Auroville-ben maradni szándékozó Ferire, hogy hívja föl Delhiben a követségieket, hadd tudják megérkezésünk időpontját, s kérje meg őket, hogy foglaljanak számunkra az egyik olcsó és tiszta szállodában helyet.
A vonatunk máris késéssel indul. Két éjszaka meg egy teljes nap rázkódás vár ránk Delhiig. Pihenünk, eszegetünk, olvasgatunk vaskalitkánkban, ismerkedünk szomszédainkkal, kérdezgetnek, érdekli őket az ország, ahonnan idejöttünk, kíváncsiak foglalkozásunkra, itteni tapasztalatainkra meg az otthoni életre, szokásokra.
Mi pedig azon töprengünk, hogyan működhet Aurovill „fej”, tehát közvetlen irányítás nélkül. Lobbizás van, mondja József András sejtelmesen és megfellebbezhetetlenül, lobbizás az alközpontok közt, és ez meglassítja a város fejlődését, állandó szerepalkudozást jelent. Nos, ez kellőképp homályos ahhoz, hogy hegybenhagyjuk.
