Sivatagi oroszlánom szárnyai
Március 7. Csütörtök, a harmadik böjti napom. Étel nélkül, víz nélkül. A belső beszéd útvesztőiben tapogatózom. Izomfájdalmak. Órákat ülök, úgy érezve, a lét felszíne lebegtet. Mindent tudni akarok, szavakba ágyazottan a csillagokat; és dühöng a szél, beszél szépen, szelíden a fuvola. Zene és csend, tanítsatok meg látni megint! Cseng a telefon, mintha zenéhez tartozna ez is, egy ismerős hang mondja, hogy kedves, öreg barátom meghalt. Ideért hát a halál. A szél is azt zúgja most, amit az üzenet hozott.
Ügyek, ügyecskék. Úgy látszik, vonzom őket, és telefonon, postán elérnek. A kérdésekre válaszolni kell rögtön, a szerződést aláírni, a bizonytalanban legalább tájékozódni. De hát semmi nem fontos, amit a létezésbe külön-létem látszatra bevisz. Ezért érzem fontoskodásnak, hogy a postára megyek, elduggatom a hagymát, de azt is, hogy ezt leírom.
Eloldódni magunktól és a világtól – a mozdulat ugyanaz. Ugyanaz a mozdulatlanság. Vigyázni azért, hogy az ilyesféle mondatok hiúsága se akasszon meg. Nem voltak az enyémek és most megint másoknak adódnak. Rábízom-e magam a kimondhatatlanra? Mert esendő szolgái csak a szépség és gondolat.
Ha szomjas vagyok, máskor elkortyolok egy pohár vizet. Most viszont a szándékról visszapattanó figyelmem vonz a belső sötétbe. A tágas, mély bizonytalanságot feszíti az öröm: minden a lét javára történik.
•
Otthagyva magam: máris megérkezem.
•
Amit érintek, bármilyen szép, kellemes, mégis távoli marad. A közeli itt bent van, és ez vesz körbe – ez a közép és perem egyszerre, ez a lélek.
•
Míg nem írok semmit, addig nem hiányzik, hogy kimondatlan. Pár kusza sor után érzem, hogy valamit véglegesen elmulasztottam. Nem tudni, honnan indultam. A rönkasztalon csillogó borospohártól vagy a névtelenség erejéből. A megérkezésem is ugyanilyen bizonytalan (lesz). De a csoda előtt hallgatni kell, várakozni, senkit és mégis mindent várva. Ez csak csendben, összeszedetten történhet.
Ahogy a vízbe dobott kő körül a hullámok, az első leírt szó körül gyűrűzik ez is: szavaim, mondataim.
•
Nem ragaszkodni ehhez se. Elengedni az időt – a vízgyűrűk csendbe halnak –, és sodródni a létezéssel. Elindulva a víz felé, magamba ütközöm, és azt hallom: Hagyd a szokásaidat, légy tudatos!
Március 8. A bal oldalt megtalálni. Hajnali fölriadásom után ez a legfontosabb. Most az akadály is esély lett. Ebbe visszaalszom. Mire felébredek, fél hét. Szájszárazság, lepedékes nyelv, lappogás az agyban.
Elengedettség, és feloldódás a szélbe, kutyaugatásba; majd a belső tér mélyülő sötétjében, örömében ismeretlen bizonyosságában. Ez a sötét láttatóbb, tudatosabb, mint a peremén vakogó mondatok a feloldódásról, várván, hogy a párnámról fölkelve leírjam őket.
•
Álom és káprázat. Vonító kutyákkal táncolok a tavaszi szélben. Dühömre ébredek, pedig nem is aludtam.
•
A kielégítetlen éhség, szomjúság démonivá ronthatja az életet. De ha választod, mindkettő segíthet áttörni éned káprázatán és megismerni a megszelídült ösztönök mélyén a közös szabadságot.
Azt várom szomjan, ami örömet ad, lelkesítő, s lám, megtalálnak az ügyek, adópapírok, az ösztöndíjról elszámoltatni sürgető telefonok. Az itthoni védettségnek ez a hátránya: elérhető vagyok.
A tisztaság még túli, most a mérgek ürülése, az érzelmek sötét pusztasága. Az út bére a szomjúság, amelyik már nem az én szomjam, hanem másoké is, nem a testé, hanem a létemé is. Hiába töltik meg, a pohár üres marad.
•
Fölmegyek a kertbe, gazt irtani, kiásni pár bokor csicsókát, de közben, mert fejemben maradok, kötelességgé minősül, amit végzek, befogott leszek, fáradok, hideg szél támad, nosza, a szerszámokat vállamra vetve leballagok a vályogházba.
•
Állj le egyszer, vizsgáld meg, vagy-e! Netán az, akit önmagadnak vélsz, csak ösztönök, szokások, vélemények, gépies mozdulatok halmaza. Mi van a kész, kapott tulajdonságaidon, ösztöneiden és a tanultakon innen? Kicsoda vagy? Mi a válasz, ha nem értelmi, fogalmi módon felelsz, ha nem az elvárások szerint, hanem teljes létezéseddel?
Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.
Ki ez az én?
•
Hidegrázás, enyhe hányinger. A nyelv, az íny tikkadtsága.
•
Rövid, zaklatott alvás után fölébredek. Szomjúság, viszketés. Vakarózom, s arra gondolok, innom kéne. Forgolódom. Fölkelek, kimegyek öblögetni, egy édesgyökér darabkát veszek a számba, ezt szopogatom. A belek is morognak. A szemem szárazon ég, fáradt. Az agyam tompa, sötét, gondolattalan vagyok. Bár rajzanak bennem képek, szavak, jönnek, elhagynak, mindez ismert, érdektelen. Nyomorultan, nyugtalanul – ez is alkalmas az önismeretre, elfogadásra, változásra.
Március 9. Szaggatott alvás. Inkább villanyt gyújtok, nézelődöm, vakarózok. Tompa, nehéz vagyok, alkalmatlan arra, hogy írjak (nono!), szemlélődjek, olvassak. Vágyakozós álom, s mintha ezzel telt volna egészen a túli időm. Csalogatóan szép, személyes szín, megérinteném, s amikor nyúlok feléje, közelítem, kifakul, eltűnik, hiánya marad. Elfordulok, és megint a szín a tér más részén. Ha sikerül, ritkán, belenyúlnom, kiderül, hogy még mindig kívülem van, idegen. És nem tudom megmondani, milyen szín. Csak ott és akkor létező. Vele elmúlt a szó is, amivel megnevezhetném.
•
Ez az ötödik víztelen napom, délben pont száznyolc óra telt el. Kiszáradt, tikkadt a szám, ragadós ajkak, egész éjjel édesgyökér darabka lapul a nyelvem alatt. Elhagyatottság érzése. Ezt akartam volna? Ezeket a rajtam átdőlő sivatagi napokat magánnyal, szárazsággal, kábasággal, üres terekkel, dermedtséggel, csúszómászókként nyüzsgő érzésekkel és gyönyörű napnyugtákkal? Ki vagyok én ebben a vonulásban?
Napi nyolc-tízszeri vizelés, és fehér lepedék a nyelven, kávéskanállal tisztogatom, naponta kétszer-háromszor fogat mosok, s az eltikkadt torok kétségbeesése, hogy már napok óta hiába jelez, nincs, aki fölüdítse.
Fáradt vagyok, a szemlélődéshez túl száraz, olvasáshoz, nincs kedvem, figyelmem, lefekszem, vakarózva forgolódom. A szomjúság a fő szólam, hiába öblögetek, csöppentek citromot nyelvemre, köpöm ki a fölgyülemlett nyálat. Igaz, a borsmentaolajjal megnedvesített ujjamat a nyelvemhez értetve jobb lesz egy kicsit, de marad az értelmetlen szomjúság, epekedés. S ez máris több, mint amit víz, növényfőzet oltani képes. Így persze túl eszményi, túl világos a sötéten sóvárgó testnek. A testnek idegen az a kitartás is, ahogy kötöm magam a kitűzött időmhöz. Hat száraz nap telt el a hétből. Ha van a jólétnek elvonása, tünetei, most ebben vagyok. Az ivás elemi szükséglet, az orvosok szerint legföljebb öt napig bírjuk víz nélkül. Ma hal meg bennem a tudomány-rész és születik újjá az élő hit.
Március 10. Álmomban szórakozottan iszogatom a teámat. Jaj, megszegtem fogadalmaimat: a nem-ivásét, a szenvedés tudatosítását a menekülés helyett, és így a világ megszabadítását is! Mentségemre szól, hogy gyötrelmes, zaklatott éjszaka volt. Most bukott, törődött, fáradt vagyok. Odakint vadgalambok szólnak, kutyák nyüszítnek, ugatnak. Vajon ezt hallhattam-e félálomban az ébresztőóra szellemhangjának?
A szomjúság csillapítására kézközelben a szükségesek: egy pohár forrásvíz, növényfőzet, gyümölcslé. Még nem kellenek; a tikkadtság, a kiszáradt száj, az epekedő torok megélése, tapasztalata most az utam. A hiány, a vállalt gyötrelem, mint érték. Olyan erős a vágyam, annyira felgyülemlett bennem, hogy áttör a szomj oltásának testi-érzelmi határán, és a magasba ránt. Fény a forrásból. Már nemcsak a névvel, sorssal behatárolható lény epekedik, aki gyermekként sírva, toporzékolva adta a közeliek tudtára, hogy szüksége van valamire, vagy hogy éppen nincs szüksége arra a valamire. Eloldódni, legalább időlegesen a szükségletektől, hátha ezzel megtisztulnak-szentelődnek.
Szomjúságom az élet szomja, ismételgeti bennem a Buddha tanait ismerő ember, ennek eszközei a vágy, erőszak, énközpontúság; a túljutásunk útja pedig az elfogadás, tudatosság. Amit belülről megélek, megtapasztalom, segítőmmé válik. Sokszor kényszerűen választanom kell a kellemesség, kényelem, az ösztönkiélés és az önismeret, megadás, előrejutás között. De belátom, hogy ez a kettéválasztás mesterséges. Ha megfogalmazom, máris valószerűvé lesz, hogy bennem rejlik a tehetetlenség, a szokások, az öröklött hajlamok, a gyermekkori minták, de a túllépés, áttörés ereje is. Végül is én választok. A valóság és szenvedés közt. Amit nem fogadok el, az nem lehet valódi, mert vonakodom megtapasztalni, átélni, s így lesz maga a pokol. Önmagunk rabjai, áldozatai lennénk; az életünket mi alakítjuk, épp az elfogadással, ami nem beletörődés, és változtatunk a nem-tevékenységgel, ami nem lustálkodás.
A tény most: a nem-ivás. Hogy mennyire kötődöm hozzá, ennek sóvárgásom, vágyam, gondolataim a meghatározói. Ha rábízom magam a teremtő erőre, nincs okom siránkozásra, panaszra. Mindig az történik, amire éppen szükségem van. Megszelídíteni, emberiesíteni, átlelkesíteni az őrjöngő éhséget, szomjúságot! Három hét alatt is megváltozhat az életünk. Egy pillanat alatt is, persze.
A rendteremtésnek káosz az alapja.
•
Figyeld meg jól: nem kibírhatatlan, csak szokatlan. Nem halálos, de új életre keltő. Olyan gyengeség, ami megerősít.
Hány ember szenvedhet most étlen, szomjan, mert nem ő választotta. Boldoggá tesz, hogy megsejtek valamit az ő állapotukból és így böjtöm szenvedéseik erejéből próbává, beavatássá válik. S a halál milyen példa lehet? Ki az, akinek meg kell halnia most, ebben a kiszáradt bőrben, ki az az önző, ragaszkodó ember, hogy a részvét, a másokat segítő szándék, erő belőle jobb gazdára leljen.
•
Az akarat valódibbá, szabadabbá tétele. Közeledés a nem tudhatóhoz, ismeretlenhez, teljességhez. Dehát hogyan közeledsz, ha itt van? Áltatod magad, mihelyt bármit elérhetőnek, a te érdemednek vélsz.
•
Mit érzek most? Boldog vagyok a kiválasztottak közt, hogy ezt a rendkívüli állapotot megtapasztalhatom. (Az édesgyökér émelyítő édessége a nyelvemen.)
•
Az uborkásüvegben erjedő ciberelé tevékenyebb nálam. A tegnap leforrázott búza- és rozstöret már erjed, savanyodik a tűzhely padkáján. Leszűrve ez lesz szomjoltó, démonűző italom. Kerülgetem a vizet, öblögetem óvatosan a szám, belátva, hogy ez öngyötrés, kísértés, de teszem megint. Inkább a kísértés közelében lenni, mint szárazon perzselődve, égve. Pihengetek, és most épp az ülőpárnámra készülőben.
•
Kószálok szédülten, mint aki nem tudja, hol föld, hol tűz, hol víz. S rátalálok és a képzeletnél erősebb, valódibb, ahogy kiöblítve a szám, érzem az íz dörömbölését: engedj be! Engedd, hogy megenyhítselek! Még nem, még nem lehet, vélem én, és kiköpöm a vizet. Számolgatva, hogy a százharmincadik sivatagi óra után – keresem magam a hideg és forró dűnék közt.
•
A teremtés előtt a föld kietlen és puszta volt, de a Teremtő lelke lebegett a vizek fölött. Holnap talán a víznek ezt az idő nélküliségét is érzékelem majd az első korttyal és megtapasztalom az el nem múló kezdetet. Misztikus lesz, véli a tervezgető, az első szomjoltó csepp, de a második és az utána következők is, ha képes leszek az ivást átlelkesíteni. Megújulni kortyról kortyra. A szomjúságnak akkor van értelme, ha tudatosságra serkent, hogy fogékonnyá váljak az örök teremtésre, a megelevenítő kiáradásra az ürességből, a nemből.
Március 11. A tervezettnél pár órával korábban megtört a vízivási tilalom. Engem és velem önmagát is. Közös a szégyen. Így aztán nem a teremtés utáni ártatlanságot, hanem a bűnbeesést követő zavart, szégyent ízleltem az első korttyal. Az isteni élmény helyett, nagyon is esendő, mert emberi. Miután lecsavartam a vizes palack kupakját, kiszabadult belőle a szellem. Bűntudatom nincs, bár így a száraz hét mélysége gyorsan betemetődött, hogy az átmenetet elnagyoltam. Folytatódik vízzel, gyümölcslével a böjt még két hétig.
•
A tegnapihoz képest nyugodtabb, összeszedettebb ülés. A figyelem peremén egy helikopter nyikorog, dörmög. Maradjon csak! A korábbi évekről ismert próba, a kolhozok szelleme e trágyázó géppel vissza-visszaszáll.
Most hogy visszanézek, merül föl a kérdés, mi az, ami kitartást adott. És miből fakadt a gyengeségem? Ha nem én cselekszem kicsoda, micsoda velem, általam? Mit ad ehhez a határtalan erőhöz, mit vehet el belőle a jellemem, sorsom?
