Március 12. Ez az öröm nem a húsomból, nem a csontjaimból fakad, számomra föllelhető oka nincsen. A számtalanból az egyik titok. Most a figyelem, a jelenlét örömében vagyok, örülök a légzésnek és annak a sötét, ismeretlen, de szabad térnek is, amiből minden fakad. Ráadás, hogy a napocska fényében, melegében írhatom ezt, a házbejárat előtti betonlépcsőn üldögélve. Tulipánlevelek áttetsző zöld lapja, kakukkfű kis bokra, a teljesen kinyílt hóvirágok, csendes ibolyaillat, madárkák csipityelése az elburjánzott aranyesőbokorból. Mi kell még? Kell-e még más? – kérdem magamtól, s a figyelem a kérdések utáni csendbe merül, s ez az élő némaság lesz a válasz. Az igazságot hiábavaló volna keresnem, mert itt van, bennem, köröttem mindöröktől, hiúság bizonygatnom, hogy az enyém, hősi szerep azt gondolni., hogy tehetek érte bármit is. Ha semmit, ez épp elég. Van forrásvizem, ciberelevem, de ez már megint a személyes korlátozottság; élem, hogy amire valóban szükségem van, meg is kapom. A többiről hallgass! Legföljebb a teljesről, valódiról szólni, de visszapattan róla minden szavam, mert csendbe burkolózik. Ebből a szavakon túliból élni, cselekedni – ez a legcsodásabb beszéd. Ami adódik a böjtömben, bőséges ajándék. Úgy köszönöm meg, hogy hálás vagyok érte.
•
Nem lehetnek feltételeim; az utcán mellettem elsuhanó és maguk után bűzt hagyó autók is ebben az egységben vannak, ideérésük előtt meg távozásuk után is.
•
Bemenve a házba leveszem a könyvespolcról az egyik népszerű, ezoterikus magyar író könyvecskéjét, a fényről szólót, hogy napozás közben beleolvasgassak. Néhány ismerkedő mondat elég, hogy a könyvet félretéve üljek megint a napra. A fény érthetőbb, világosabb, tartalmasabb és szebb, mint a róla írottak.
•
Magamat látom a bókoló hóvirágokban, az ibolyaszirmokban, a teremtés érzi velem az illatot, úgy mélyülök el magamba, szavaimból, gondolataimból kihullva, hogy ebben a nincstelenségben fölismerem a sorsomat irányító erőt és tudást.
•
Játék, szép játék, ahogy a méhecske virágra száll, majd röppen tovább, játék minden mozdulatom, árnykép lett a tegnapi bűntudatos énem és a nyugtalanságom is árnyék csupán, s a részeg költő ismerősöm kései és hosszú telefonos locsogása is; ennek a zavaró eseménynek szépsége, értelme van.
•
A kertben, hol addig öröm, míg végződik velem a munka, gazt gereblyézem kupacba és elégetem a száraz kórót. De föltámad a mohóság, még, még, hiába látok magamra, az eredményre ajzott emberre, hiába fáradok, teszek-veszek tovább, az udvarból fölviszek egy nyaláb gallyat a tűzre, a levágott tárkonyágakat összeszedem, még, még! A mohóság voltam, s tevékenynek kápráztam magam.
Március 13. Álmok. Valakit elektrosokkal kezelnek, s mert tiltakozom ellene, rám kapcsolják a vezetéket. Be vagyok plasztikba bugyolálva, így menekülök az előszoba felé.
Barátommal egy butikban ruhákat nézegetünk, esernyőt emelek le az állványról, s erre az eladó, értve a jelzést, elmondja, hogy nemrég nyitotta meg üzletét. De két lánnyal máris szolgálhat. Kilépünk, távolodva a mély szekérúton, a lányok odabent az út melletti parton, hívogatjuk le őket, mert egyre mélyül az út, s később majd nehéz lesz lecsúszni hozzánk.
Egy oroszlán kísér a vájatban, ahová a mesterséges hómezőről bejutottunk. Az egyik sziklában piros lámpácska világít, a hegy éber szeme. Az oroszlán útját elállom, simogatom, nehogy megelőzzön, mert akkor veszélyessé válhat. De az üreg kijáratánál elébem szökken, és ő ugrik ki elsőként a napvilágra. A barátom rögtön belerúg, s ettől csapzott, nyeles tollseprűvé átváltozik.
•
Köztem és a lét között a szavak, gondolatok. A közvetlenség csak rajtuk áttörve. Próbáld!
•
Különös tréfája a sorsnak vagy épp bizarr ízlésre vall, hogy pont most kezdem el olvasni Csáth Géza naplóját. Az orvos-író küzdelmét a morfiummal, a mérgezettségi tünetek leírását, a szívpanaszokat, az idült székrekedést, szédüléseit, gyengeségérzéseit; én az olvasó meg épp a méregtelenítés miatt vagyok gyenge, olykor szédülős, ingerlékeny, zaklatott álmú, de ha éjszaka fölriadok, és nem alszom vissza, nem nyúlok altatóhoz, nem is tenném soha, ez is jó, a virrasztás. Ilyenkor leülök párnámra, gyakorlom a jelentétet az éjszakai csendben. Azt hiszem, a szabadságunkat leginkább függőségeink kezdik ki. Ha cigaretta, narkó, kávé nélkül már nem vagyunk eszünknél, képtelenek vagyunk nélkülük lenni. De függhetünk érzelmeinktől, gondolatainktól is, meg az édességtől, játékszenvedélytől, munkától is. A rabság alóli felszabadulást az én, enyém szűkös kalodájából kibúvás jelenti. (Nos, akkor van-e végül, aki kibújik?) A szabadulás ösztönzője gyakran maga a függés; ha viselkedésünkön, karakterünkön belülre kerülve a tudatosság magváig jutunk el. Ami megjelenik, elengedjük, nem ragaszkodunk semmihez sem. A szenvedélybetegség az önismeret kerülőútja, amikor nem mi szabjuk meg az irányt, hanem a méreg, a függés tárgya, ő vezet, taszigál, lökdös.
•
Ahogy elengedem a terveket, emlékeket, a vállamról lecsúsznak a terhek, ellazulok, és mintha izmaim melegen leolvadnának a csontról, tapasztalva a csend örömét, erejét. Bizalom, hit nélkül görcsösek, rugalmatlanok, nehézkesek vagyunk, feszül az ujjunk, lábunk, az arcunk is merev. Megadni magunkat a nagyobb hatalomnak csak akkor természetes, ha megtapasztaljuk, hogy bár elnyel, elmerít, mégis fönntart, körülvesz végtelenül. Vele élünk, benne, belőle vagyunk. De nincs megosztottság, a vagyok tapasztalata végtelen.
Március 14. Rémálom riaszt föl éjjel, de nem írtam le azonnal, pusztán képek maradtak belőle, ezeket most már értelmezés lenne összefűzni. Igaz, minden álomleírás értelmezés. Szűk kamraszerű helyiség, ágyak, B., a fiam akaratossága, amit megtörnek (kicsoda?); megalázott, véres gyerek, ápolgatjuk a fürdőszobában, a megtörés mintha a férfiasságára vonatkozna, a törött nemi szerv az övé, és a gondoskodás sem segít.
A borzalom, erőszak, ami megmaradt belőle érzés, átváltozik a lábadozó ember nyugalmává. Bennem sérült meg a szökni kívánó gyermek, én vágtam rá dühömben bottal, ez így túl erőszakos, de ha lelki jelentését nézem, mégis szép a gyógyuló ember békessége. Áldozatból lesz a nyugalom; a férfierő, a mag, ahogy a taoisták vélik, s így alakul át eleven erővé, fénnyé.
Bár családi vonatkozása is van. A fiam egy-két éve hírt sem ad magáról, telefonjaim nem találják otthon, üzeneteimre nem válaszol. Közeledik a húsvét, amikor az áldozattá vált fiú az Atya mellé kerül, visszaolvad a teremtő szeretetbe, s amikor a családok, apák és fiúk találkoznak, viszontlátják egymást. Telefonálok a fiaméknak ünnepek előtt. De nincs otthon. Az anyja vagy nem adta át üzenetemet vagy pedig fiamban nincs találkozási kedv. Ennyit átabotában az éjjeli képrianáshoz.
Legalább öt órát ülni naponta. S nem kényszerű ez. Mindig öröm, boldog várakozás visz párnámhoz. Hogy gyakorolhatom a jelenlétet, most kivételes és nagyszerű dolognak érzem.
•
Üldögélek a napon félmeztelenül, olvasgatva, jegyzetelgetve, és csak a kapu előtt el-elzúgó autók meg a bőgő, csörömpölő teherkocsik felhőzik be a tiszta fényt. De hiszen választhatok; behúzódhatok a házba a fölvert por és a füst, a bűz elől, de akkor oda ez a korai cirógató napfény, vagy kint maradva e jóban-rosszban.
•
Házaló asszonyok a kapu előtt. Hosszan kínálgatják szép meg olcsó portékájukat. Én is szeretek ám napozni – mondja az egyik terebélyesebb közülük. Mire én idebentről: Ha akarat van hozzá, hely is akad, mellettem itt. De akkor levetkőzve, nevet kacéran az asszonyság. Mire a válaszom: Magam is úgy vagyok, nézze csak! Majd az utcáról rácsattan a kövér: De én egészen meztelenül szoktam. Csurdig. Hahotázik. Érzem, vadulóban a játék. Lehet úgy is, mondom hetykén, felőlem. Mire lép az ajtó felé, mintha valóban be akarna jönni. Hanem aztán észreveszi arcomon, hogy meglepődök, fölnevet és társával, egy sovány és szomorú asszonykával elballagnak.
•
– Nem korai még? – néz be a kapun a szomszéd asszony élettársa. Érthetően a napozásra céloz, hogy ülök egy újságlapon félmeztelenül. - Ötven után sosem. – válaszolom kópésan, és ekkorra párja is megérkezik a boltból, idősödő emberpár cuppanósan megpuszilja egymást.
•
Túl a böjt felezőidején, mondom telefonba egy érdeklődő nőismerősömnek, és gyógyulva, épülve. Gyógyulóban magamból, teszem hozzá, észrevéve az előbbiek büszkélkedését, kérkedését, mert a lábadozásom azért nem akadálytalan.
•
Egy-egy mondat fájdalmas kristályként az izomszövetben. Hagyni, hogy feloldódjék és szétáramoljon melegen lüktetve a vérrel.
Március 15. Mielőtt indulnék az ágytól, az ébredés utáni emlékeket egy kék befizetési szelvény hátoldalára jegyzem, mindjárt az éjszakai kusza sorok alá. Átmásolásuk idején már dél van, megint az udvaron, napon ülve, próbálgatom élni a belső ritmust, miközben a szomszéd a pöcegödör vas zárólapját kalapálgatja módszeresen. Reggel a fészerbe fáért menve pedig ott találom a kalapálós szomszédék argentin dog szukáját, a farakás tetején hever, de nem támad. Később, mert megzavartam, a kerten át hazaszökik. A szokásos másfél órás reggeli üldögélés után nekilátok a fürdőszoba, kád és vécé tisztogatásának. E mitológiai munka miatt elmarad a délelőtti szemlélődés.
•
Leszűröm a ciberelevet.
•
Határozott belső hang ébreszt éjfél után, sürgetően: Súlyos migrénnel kezelték. Még az álom hatása alatt jelentősnek, sorsszerűnek érzem, le is írom. Elzsibbadt alvás közben a karom, vizelési ingerem támad. Négy óra tájt megint. Az álom: Nagyváros határában elhanyagolt, feldúlt táj, az út mellett autóbuszra várunk. Öcsém, unokabátyám, talán más is a rokonságból, mégis magányosan, sőt egyedül, de mégsem, mert most azt kérdem öcsémtől, hány számítógépet látott nálam. Ő egyet sem, erősködik. Pedig volt kettő is, mondom, az én öreg gépem és egy ajándék pécé, színes képernyőjű, sőt egy kis táskagép is, új, illetve ebből is kettő, mert a másik, az ajándékba kapott használhatatlan. Látni a szűk lakótérben mindegyiket, ahol alszom és dolgozom. De most innen a nagyváros pereméről mennék befelé, a megállóba forduló autóbusz nagy, piros teherkocsivá változik, leszorít az útról, és rámhajt, gödrökön, buckákon át menekülök, addig-addig, míg egy kisbusz utasterében rázkódom. Nincs megérkezés, csak az állandó útra készülődés, nyugtalanság. Közepes, szép formájú utazótáska, semmi fölösleges a csomagban. Egy vagy két hónap múlva visszajövök, mondom valakinek. Tudom, hogy nincs idő, ezért a várakozás is káprázat, minden ebből a bizonyosságból történik, mindegy, hogy útra kelek vagy megérkezem. Semmi aggodalom.
A csomagom különben is eszményi.
•
Amit látok, vagy belső képként fölvillan, abban nem a valódi fény. Türelmesen várnom kell ebben a sötétben, amíg belőle kinyílik. Addig elengedni a várakozást is. Már sejlik az illata a fénynek.
Itt, ez.
•
Reggel mintha lettrista lapok peregnének át a téren. Képek, jelek, betűk és hangok. Az olvasás hangzik. (Nem, nem arról van szó, hogy hangosan olvasok, maguk a jelek szólnak.) Időzöm e pergés mögött, e sokszólamú zizegésben, már visszatér az én, aki érzi a színeket (egy csillogó, piros betűt most), de a képek pergése szabad, nem akarom irányítani őket, visszaömölnek oda, ahonnan fakadtak. Ezt figyelni jó, örömet ad, visszatérít az útra.
•
Hét óra. Messziről kurjongatás, óbégatás hangzik és mintha dobot is püfölnének meg-megakadva. Ezek már az ünnep hangjai vagy még az éjszakából nehezen kitaláló részegek duhajkodása? Nem tudom. Egy-két órával később ablakom előtt a dobost követve elvonulnak lovaikon a díszhuszárok.
•
A lejegyzés itt a lépcsőn kissé zaklatott, először a fedőlap hangos egyengetése, majd az alig olvasható éjszakai firkák miatt. Délben pedig az addigra már tajtrészeg felső szomszéd miatt, aki megállva a kapu előtt, s látva, hogy irogatok, ott toporog, mert okvetlenül tudni szeretné, miért harcol egymás ellen zsidó, keresztény, muzulmán, amikor már 1136-ban közös egyetemük volt. Ennyi lenne hát a fejlődés? Ennyi, mondom neki. Aztán a MIÉP választási újságát hozza egy ismerősöm, hosszú, ősz haja hátul copfba kötve. Nyugtalanság, szórakozottság. Ez viszont az enyém. Észreveszem szótévesztéseimet, elírásaimat. A felszín, a sokféleség, fészkelődés meg az időzavar együtt. Szűk kis világ, mint az álmomban fogva tartó kamra. Leírhatom: zaklatott, tevékeny, eredményes nap volt.
Március 16. Borús idő, egy kis eső is lepergett, jó ok arra, hogy a házban maradjak. Ilyenkor, esőben közvetlenebb, élőbb a belső tér, egészen addig, míg e tapasztalatra szavakat nem keresek. A találó szavak öröménél fontosabb most a csendé, jelentéses mozdulatoké. Annyi minden vár kimondásra, és mi mégis fecsegünk helyette.
Tér és mélységek nélküli mondatok mindenfelől. Nem írom le egyiket sem.
Most kinek mondom ezt? Magammal beszélni bolondság, mások meg nincsenek itt. A nyelv, a leírásaim elfedik a tudatosságot. Másra mutatni viszont mint a létre, az egyre, inkább ne. De hát ez is lehetetlen, mert hogy mutathat magára az egy? Szóval se szavak, se hallgatás.
Nem ez, de nem is a fehér papír. Akkor mi?
Szavak közt a fehérség.
•
Mire megnevezed, már csak emlék.
•
A szépet nem lehet megalkotni, megcsinálni. Ez agyrém. Ha figyelmed, éberséged átéli, hogyan ébred önmagára, nem kell hozzá formát keresned. Adja szívesen az idő, mesterségbeli jártasságod, tudásod.
•
Nagyon vágyom a tiszta jelenlétre. De a vágy méreg, bemocskolja azt, ami van, kimar az örök pillanatból. Az idő nélküli a valóságos, ebben ébernek maradni. Minden itt van, én miért nem?
•
Nem a módszer, az eszközök mindenáron, mert ha hozzájuk kötődsz, eltévesztheted az utat.
•
Kevés esemény. A lét inkább átfényli, mint a tüsténkedő idő.
•
A vagyok tudatossága, megoldja a kötelékeket, kilazítja belőlem a szavakat is. Mint hajóból a távolodó part, ami én voltam. Integessek? Nincsen már kinek.
•
Nem dőlök ki napközben. Nem kell délutánonként szundikálnom. A rendszeres ülés pihentet, olyan örömet támaszt bennem, ami túlcsordul. Szeretném másokkal is megosztani, fölnagyítom hatalmasra, hadd érjen mindenkit.
•
Nem a test rongálása, sanyargatása, hanem átszellemítése. Persze a böjt is végső soron módszer és magában nem üdvözít – bár láthatóan fogyaszt. Ha bármi módszer elzár attól, amihez vezetni kéne, a valódibb, tisztább, közvetlenebb élettől, akkor öncélú, korlátolt. Az átváltozást megélni a böjt is segíthet. Nem bármit is elérni, hiszen minden pillanatunk teljes, hanem megszabadulni fölöslegeinktől. Egyszerűbbé válni, egészen feltámadni a köznapok sírboltjából. A böjt a test mélyébe visz, az életerő hullámaival az ürességbe. Ez már nem belső, hiszen kívül is ez van.
Föltámadnak a sejtek, a szervek, megújulnak egészen és föltámad a test.
•
A böjt, hiába változtat meg, ha nem a tudatosságom elmélyítését segíti, hajítófát sem ér.
Március 17. Éjfél előtt álmodtam, fölriadva, kábán mélázgatok rajta, hogy leírjam-e, igen, nem, aztán mégis: igen. Az autóbuszban, amivel idáig utaztam, bent felejtettem útitáskámat, két palack innivalót meg egy üres kézikosarat. Látom is, ahogy az ülés alatt hevernek. Erre hivatkozva nem szállok be öcsém nyitott kocsijába. Elindulok a megálló felé, ahol útra készülődők csoportja várja a járművet. Pár száz méternyiről elindul a kocsi, erre nekiiramodunk, hogy elérjük, mire váratlanul befordul Tóth Valiék kisgyarmati nyitott kapuján; ezt látjuk, mikorra odaérünk. De ott áll a kocsi, ahol volt, ezzel jöttem, s benne az ottmaradt holmim. A vezető, Pista, kiszáll, tüzet kér, meggyújtok egy cigarettát, a szájába teszem. Belépve az utastérbe látom, valóban ott a táskám, közben megkopott, kifakult, elnyűtt lett, ott a palackok is, porosan, és a bal oldali ülések közt pedig a fonott kosár.
•
A kamrában Kovacsics nagymama fekszik kis durván ácsolt faládában. Mikor kitakarják, látható, hogy csupán fehér szőrős mellkasa és aszott törzse van meg belőle. Amikor megszólal, rádöbbenek, hogy nincsen feje. "Hol van a feje, hol van?" Ott az ablakban, mutat a kis deszka párkányra öcsém, de olyan gyenge és olyan kicsi, hogy éjszakára félre kell tenni.
Egy idegen asszony gubbaszt a széken, elküldenénk, hogy döbbent csendünkben maradjunk, de nem megy, bóbiskol, felpillant, nézelődik. Majd hirtelen remegve, reszketve feláll, két mankóját eldobja és páros lábbal nagyot szökken, át a köztünk heverő két szál deszkán. Ő a szomszéd Juliska néni. Hopp, kiugrott a trombózisból, szenvedésből.
Március 18. A megvilágosodást hiába akarod, hiába vágyod elérni. De erőfeszítés, nekirugaszkodás, elszánás nélkül is lehetetlen elindulni. Elérni az el nem érést! Később épp az akaratot, elérési vágyat kell elnyugtatni, visszaengedni az egyetemes tevékenységbe, aminek minden mozdulása: nyugalom.
A szavak tartalmasak, de félrevezetők is lehetnek. Ráhagyatkozás arra, amit végzel, eloldottság, elengedés, belemerülés. Amíg az értelem próbálja a megélés helyett, fogva tartja, nincs elengedés, szükséges lelki szegénység, s nem lehet a létünket átitató tapasztalat, csak puszta értés.
•
A kertben sárgarépát, pasztinákot, céklát vetek, hagymát duggatok. Átjön a szembe szomszéd nyugdíjas tanárnő, címeket kér, szerkesztőségi dolgokban faggat, s mikor politikára kerül sor, indulatos leszek, elvesztem tárgyilagosságomat. Utólag látom, milyen nevetséges volt szenvedélyes igazságosztásom. Nem a véleményem a fontos, ez merő önkiemelés, hanem a jelenlétem. A kerti munka mérlege is siralmas, messze az eszményitől, de a valóságostól is. Túlzottan teli vagyok magammal. S ez megint az én mércém. Pá!
•
Élni, tenni kevés a gyakorlás; az éberség termi a tudást pillanatról pillanatra. A tudatos séta önmagamat teremti és a teremtés az isten íze bennünk.
•
A zöldből ki-kidobban és szélesen kiárad.
