Március 19. Büszke lenni, ha mélyebb, átszellemültebb vagyok, netán kudarcot érezni, elkeseredni a feszültség, nyugtalanság esetén nem tanácsos. Beszennyezi a gyakorlás tisztaságát. Mintha én tenném, hozzáadnám magam, pedig csak történik velem. A legtöbb, ha eredményvárás, becsvágy nélkül hagyom történni, de ebben egészen ott vagyok.
Nem túl lelkesen írom itt ezt, megrövidítem vele a csendet. De már azzal is, hogy embert kerestem, aki megmetszené a kerti lugast. Vagyok, a tetteimet figyelem, időm visszapereg a teljébe, minek még a szavak?
A hidegrázás nyilván a belső mérgek miatt van. Beöntés után salak ürül a vízzel. Itthon maradtam, rámcsörren a telefon, ez is, meg ami az utcáról betör, sötét, szórakozott állapotba visz. Ha nem rugódozom ellene, az eszményi mindig megjelenik. A berepedező ujjak is talán arra intenek, ne kerttel, a földi munkával bíbelődjek, inkább éljem az időm mély figyelemben, nyugalomban. Ami történik úgyis, azt egészen. A zaklatottságból, felszínességből, a dolgok letudásából nem származhat semmi jó. Pont ezek elől vonultam volna erre a három hétre vissza, de hát nem lett eléggé vissza, ebben a falusi vályogházban, ahol máskor folyton előre vonulok.
Március 20. Egyik korosabb írótársam régebbi jegyzeteiben tallózok egy fakuló folyóiratban. Ő Krisztus mennyországát, Buddha nirvánáját megvalósíthatatlannak, légvárnak, ábrándnak, utópiának tartja. Eszerint tehát Buddha és pár igazi követője nem világosodott meg és Krisztus sem a legfőbb valóság megismerésének útját tanította. A szeretet is csak ábránd? Amikor megkérdezik a Mestert, hogy hol a mennyek országa, ő azt válaszolja, hogy bennünk és köztünk van. Mint ahogy Buddha királysága, szenvedésen túljutása is földi esély. Jézus nyilván nem a szervezett hitről szól, hanem arról a tapasztalatról, amivel túlléphetünk korlátolt önmagunkon. Buddha megvilágosodásának is ez az útja. Fölismerni, hogy az élet szenvedés, míg át nem törünk önzésünkön, állati természetünkön, vágyainkon. Amíg nem válik az életünk tudatossá.
S ez nem önzés-e, mondd?
Történelmünk kisiklásai, a háborúk, az emberi szenvedés nem érvénytelenítik egyik tanítást sem, hanem pont ellenkezőleg. A szenvedésnek, megpróbáltatásoknak, erőszaknak, mohóságnak akkor lesz értelme, ha túljutunk rajtuk. Igaz, hogy ez tömegesen, a szervezett, hivatalosított egyház keretében kétséges, de mindig voltak mesterek, próbálkozók és révbe jutottak, akik az egyensúlyt, jóságot, egyszerűséget tekintették valóságosabbnak az erőszaknál, önzésnél, mohóságnál. S nem voltak ábrándozók. Persze ha az egyház normáit nézzük: szándékok, remény, szertartások, vakhit, és valódiság, élő példa alig. Pont ez bír rá engem arra, hogy Jézust vagy Buddhát ne csak igehirdetőnek, netán a valósághoz nem tudó ábrándozónak vagy csalónak, szélhámosnak tartsam, hanem ellenkezőleg, az ember lehetőségeit égig, fényig, a teremtésig növesztőknek, zavaros, szenvedéssel teli életünk megtisztítóinak, megváltóinak. De a példájuk önmagában kevés; a feladat, a próba személyes; válságainkon magánéleti zűrzavarainkon, szenvedéseken át kell megtalálni helyünket, önmagunkat. Erről csak beszélni: prédikáció, a gyakorlás, aszkézis magánügy marad, ha társaink nem kapnak belőlünk. Lehet hirdetni a tanokat, tanulmányozni az írást, de a példa nem a szavaké, hanem a megvalósításé. Ha a legbecsesebbet nem osztjuk el, értéktelenné válik.
•
Hules Béla temetése. Elhagyom a menedéket, hogy öreg testvéremtől búcsút vegyek. Csendemből figyelem a szertartást, a szavakat, az embereket. Egy nagyobb térben látni, és a temetőt is, a ravatalt, meg a halált is, véleményeim, gondolataim elengedve ez most a közös terünk Béla. Köztünk az orgona pattanásig feszülő zöld bimbói, a madárcsicsergés, a búcsúztató beszédbe beleberregő traktor és a sír agyagos sárga földje, a szagok, színek. A művelődési házba, ahol pesti és vidéki barátai összegyűlnek beszélgetni, inni a halott lelki üdvére, már nem megyek el, nem tartok torozni velük, böjtölök tovább. Hárman jöttek az írószövetségtől, kezet rázunk, azt mondom nekik búcsúzásképp: megyek vissza fűtött vermembe. Hideg szél, szemerkélő eső kísér.
•
"Míg nem törekszel Buddhává válni, a sötétben tapogatózol, és megvilágosodásra sohasem lelsz. Aki szilárdan követi az ösvényt, az nem a világ bűneit tartja szem előtt." mondta Hui Neng, a Hatodik Pátriárka.
•
Ami transzcendens, az helytelen? És az időbeli, a történelmi a valódi? A mesterek pont az ellenkezőjét tanítják. Elszakadni a világtól, eloldódni, de benne maradni. Úgy mozdulj, hogy a tér teljessége legyen veled. Talán nem is az a legfontosabb, hogy a helyes vagy helytelen, a valóság vagy az ábránd természetéről okoskodjak, hogy kimondjam a véleményemet, hanem hogy túllépjek rajta, mert az igennek, nemnek közös a forrása.
•
Adottnak, de inkább adódónak, meg-megújuló ajándéknak elfogadni a böjtöt, belemerülni egészen – ez ami jó most és tanácsos, s az érzést hagyjam növekedni.
•
Mások hibáit észrevenni, ezeken rágódni, ez az első nagy hiba, ami elfordít a gyakorlástól és ráadásul teljesen meddő dolog.
•
Jézust elérhetetlen álmokat, délibábokat kergető embernek tartani, de Buddhát, Lao-Cét ugyanígy, csak a fölcsigázott gondolkodás képes. Egyikük sem pusztán elméletet, tervet, koholmányt adott az emberi ön-meghaladásra, hanem azt hagyták ránk, amit átéltek, megvalósítottak. Buddha megtapasztalta, hogy minden lény közös lényege a megvilágosodás, Jézus a teremtőből, teremtőben élt. Lao-Ce az utat célnak tekintette. Egyikük se társadalmi, "világi" változásokról, reformokról álmodott, ennél alaposabbak, hitelesebbek, szabadabbak is voltak. Hogy követőik mit kezdtek a példájukkal, ez megint más kérdés. Hogy a Valósággal, Eggyel megélt bensőséges kapcsolat köré ők közösséget, intézményt szerveztek, ezzel hatalmat is. Aki komolyan veszi az útját, nem a világot becsmérli, hanem arra törekszik, hogy a mérhetetlen valóságból éljen. Megadja a teremtésnek, ami a teremtésé, Istennek, ami Istené, és minden az övé. Mi is.
•
E múló pillanatban érezni az idő nélküliség örömét.
•
Az olvasás túl távoli most. Közvetlenebbül!
Március 21. A rendszerek nehézkesek, merevek; az élet magzatvízét pillanatról pillanatra törülgetjük.
•
Miért, hogy fél napos ételhiány után már szédülnek, fáj a fejük, korog a gyomruk, ingadozik a vérnyomásuk. A gyakorló ember húsz nap koplalás után sem érez éhséget. Átjutva az éhség tüneti, testi, jelzésein, érzékeinken túli tartomány fogad. Ám addig át kell törni a kettősségeken, a kellemes-kellemetlen, jó-rossz, éhség-teltség érzésén, át a zavaros nézeteken, amelyeket gyakran tudományosnak, sőt valódinak vélünk, eljutva a nem ragaszkodásig. Elengedni az éhség első jelzéseit, megfigyelni a tüneteit, megtapasztalni azt, amire a kiürülő szervezet tanít. Ha csupán jóllakást ismerjük, folytonosan a teltség és étvágy váltakoznak, s nem éljük át a hiányt, hogyan kerülhetünk igazán egyensúlyba?
Mennyi önmagát jónak tartó módszert, tanácsot ismertem meg a böjtre vonatkozóan, "tudósait", orvosokat is, de amit magamból tanulok, abból lehet érvényes. Visszalapozgatások a szakkönyvekben, a tanácsok, ötletek újraolvasása nekem mindig megingást, bizonytalanságot jelent, ragaszkodást a készhez, élettelenhez.
A jóllakottságot az éhség méri, az elteltséget viszont az üresség, de van valami ezen túl, a közös tér, ahol az ellentétek egybebékülnek. Ahol a forma üressé válik és az üresség pedig forma.
Nem fogadtam el egyik ezoterikus kiadó javaslatát, hogy írjam meg történeteim nélkül a böjtölésem módszerét. Nincs rendszerem, mert épp a hiedelmeken, tanultakon való túljutás a fontos. Böjtöt vezetni – talán. Segíteni, aki kéri, igen. Bár vannak erre nálam is alkalmasabbak, orvosok, táplálkozási szakemberek, önjelölt üdvözítők.
•
A megürült test kapja a legcsodálatosabb táplálékot. Tisztán azt, aminek csupán hordozója a gyümölcs vagy a kenyér.
•
Az írástudatlan Hszu-neng mondta: A hétköznapi emberek szemszögéből a megvilágosodás és a tudatlanság különbözik. A bölcsek, akik felismerik a tudat igazi lényegét, látják, hogy ezek valóban egy szelleműek. Ezt az egylényegű vagy nem-kettős természetet nevezik igazi természetnek, amely nem csökken a hétköznapi vagy tudatlan emberek estében, s nem nő a megvilágosodott bölcsek esetében. Valódi természetünk nem zavarodott a harag állapotában és nem nyugodt a szamádhiban; amely nem örök és nem mulandó; amely nem jön és nem megy; amely nem található sem a külvilágban, sem a belsőben, sem a kettő közötti térben; amely túl van a létezésen és nem-létezésen; amelynek természete és megjelenése mindenkor az olyanság állapotában van, amely örök és változatlan. Ez a megszabadulás tana.
Úgy örök, kedves Mester, hogy mégsem örök, ugye? A változatlansága pedig a folytonos változás, nemde?
•
A nyugalomban lakozónak nincs lakása.
Ám akinek van, el-eljár hazulról. Szőlőmetszés ügyében fölkeres egy asszonyt, megélesítteti metszőollóját, csicsókát, pasztinákot visz a szomszédjának.
•
Március 22. Temetés után apámat várjuk haza a temetőből, fehér ünnepi ingében, fekete lajbijában meg is érkezik, addig beviszünk valamit az udvarra, toporgunk, várakozunk békétlenül. (Az idén lesz tíz éve, hogy szegény apám meghalt.)
Nem sikerül megfőzni az ételt, elfogy a fa, kialszik a tűz. Csupa üres edény mellettem. Na, sütök valami mást; és milyen ízletes lesz! Vendégünk az ágyban fekve befalja. Törmelékek, ételdarabok, morzsák a párnán és lepedőn.
•
Szemerkélő eső meg anyám érdeklődő telefonja: "Megvagy?"
•
Gondolatok jönnek, elengedem őket, könnyű vagyok, és terük a papírénál jóval nagyobb.
Most nem én szavakká a valót, nem formálom, alakítom, hagyom, hogy formáljon engem határtalan üres terében.
Március 23. A feszültség, elszigetelődés megtestesülő ellenállás. Igazi figyelem csak oldottan, elengedetten lehetséges. Az eredetből mindent. Ez adja örömét, ízét, növekvő terét.
•
A sivatag áldás nélküli hely, a teremtés előtti káosz mintája, igaz, formált, alakzatai vannak.
Március 24. Az eredet csendje átjár, végtelen, sötét terében ott a boldog fény, ez sejlik ide.
•
Szavak közt tapogatózva a sötétemben.
•
Olyan mondatban, ahol nincs alany és tárgy sem, ott vagyok éppen. De hol az a mondat? Miért hallgat?
Március 25. A tökéletes nyelv gyengéi menten kiütköznek, ha megszólalok. Sőt elég leírnom (elírnom) ennyit. Mint ahogy bármelyik napom is, amelyik a boldog forrásból fakad, nyugtalan, teli kétséggel, bizonytalansággal, feszültséggel. Igaz az ellenkezője is: bizonyosság az életemben, ha értelmét nem is látom szavakba foghatónak, mégis. Gyakorlok, próbálkozom.
•
Nem a mondatok, hanem amit fölfednek, takarnak, nem a szavak, hanem, hogy amit sejtetnek, láttatnak.
Mások levetette, idegenektől kapott gúnyában didergek a hideg szélben.
•
Minél kerekebb, egy anyagúbb a napom, az írás annál töredékesebb. Szokatlan helyzetekben nem talál a szó. Ami igazi – kimondhatatlan.
Március 26. Túl az ötszázadik böjti órán tanakodik bennem az Elemek Angyalaival Társalgó meg Schenky Polgár, hogy most merre, hová? Az angyalokra hallgató folytatná még a böjtöt, boldogan, míg meg nem halunk, a Polgár viszont úgy véli, tekintettel másokra meg a világra, meg kéne végül ezt az ínséget törni, elvégre küszöbön a húsvét, a családlátogatások ideje, vízzel, gyógyfű teával ünnepelni mégsem szabályos. Szóval megfontolások, okos érvek ellenére is jól érzem magam a bőrömben. Boldogan nyomom a pedált, a kormányon már himbálózik a csuhé bevásárlószatyor.
A délelőtti böjttörést elhalasztom. De odakint a konyhaasztalon kosárban már az almák, s a néhány, telet, fagyot átvészelt aprócska murok, és arra várnak, hogy ennyi megpróbáltatás után igazán élhetnék velük.
Gyönyörű napsütés; odabent is, a korai ébredés mélységet ad a napnak. Innen aztán délutánra egészen a felszínre kerülök. Munka a kertben, a csicsókából kiások egy vödörnyit. Délben megtöröm a böjtöt a kertben áttelelt néhány hitvány sárgarépát lereszelve, este ugyanebből, pár csepp olívaolajjal, mézzel. Egyik életreformer barátom párjával meglátogat, ő most harmadik napja böjtöl. A délutáni, esti gyakorlás helyett munka, beszélgetés. Vendégeimmel forrásvizet, ciberelevet kortyolgatok.
Mit egyek a böjt után? Csupa izgalom, készülődés vagyok. Diót törtem, zabpelyhet pirítok, almák a kosárban.
Lepénysütő Boldogember. A lepénysütés ebből biztos.
